2. Fejezet - Érkezés

   

Heeey! Itt lenne a 2. rész, az viszont majdnem teljesen biztos, hogy holnap nem hozok és a holnapután is kétséges :(( A kommenteket még mindíg nagyon, de nagyon szívesen fogadnám, de ti tudjátok :)

    Basszus, basszus basszus. Nyugi B. kb. csak egy órácska az út, kibírod emellett az energia bomba mellett. Nyugtatgattam magam, de még csak öt perce repültünk, én meg már kiugornék a képből… Lassan, hogy Csibu ne vegye észre indítottam el a zenét, és csempésztem egyik fülembe a fülhsallgatót.

-Most komolyan zenét akarsz hallgatni? – botránkozott meg szomszédom mikor észrevette. Felvont szemöldökkel néztem rá. – Hogy te milyen bunkó vagy! Ne zavarjon, hogy hozzád beszéltem! – puffogott tovább. Úgy is megbocsájt, ahogy leszálltunk, nekem meg legalább nyugtom lesz. Másik fülembe is behelyeztem a kis hangszórót, maxra állítva a hangerőt. Igen, így már sokkal jobb.

  Próbáltam kizárni a külvilágot, de elég nehezen ment, mert nem egy vizslató szempárt éreztem magamon a másik nemből, a korról nem is beszélve… De komolyan, annak a pasinak nem látja a felesége, hogy a férje nyálcsorgatva bámul?! Szegény nő…

  Ahogy körbenéztem, mindegyik elkapta a szemét, vagy csak féloldalasan „észrevétlenül” bámultak tovább. Kivéve egyet: egy velem egykorú srác, a másik sorból, szinte teljes testel felém fordulva vizslatott. Okéé… Én megszoktam és tűröm ezeket, de ez még nekem is sok. Vártam öt percet hátha befejezi, de nem tette. Nagy sóhajjal fordultam felé, és kezdtem bámulni nadrágján a jól kivehető dudort. Nem szóltam semmit, csak néztem. Bevált: zavartan fordult vissza a helyére és kezdte igazítgatni nadrágját. Gond kipipálva.

  Újra lehunytam a szemem. Nem, nem akartam aludni, vagy ha aludni is akartam volna nem sikerülhetett. Nem vagyok egy hétalvó… Vagy is… öt-hat óráknál soha nem alszom többet, bármilyen fáradt is vagyok, a mellet van, hogy egyáltalán nem alszom. Igen rémálmok, imádlak titeket!

  Csibu megszorította a kezem, mire felé pillantottam. Izgatottan ült, és bámult maga elé, látszott, hogy nem sok kell hozzá, hogy előtörjön belőle igazi irritáló visítás.

  Hát így telt az út nagy része. Gondolom nem akarta beégetni magát, így próbálta visszatartani a sikító rohamot, csak a kezemet szorongatta, míg én szép nyugodtan visszahelyeztem a hangszórókat a fülembe és tovább hallgattam zenéimet. De persze, hogy ez sem tarthat örökké, ugyanis az egyik szorítás erősebbre sikeredett, majd rázni kezdte a kezem. De cuki figyelemfelhívás…

-Mindjárt leszállunk! El tudod ezt hinni? Mi itt Londonban! – na tessék, nem bírta ki… Próbáltam úgy fordítani a fejem, hogy ne süketüljek meg, de ez lehetetlen volt a magas frekvenciától.

-Csibu itt mások is vannak! – üvöltött, konkrétan üvöltött Pepe valahonnan mögülünk.

-Igaza van, Fiatalember! Csak azt nem értem, hogy miért nem fogja akkor inkább be a száját! – cseszte le egy idős hölgy, mire a csapat többi tagja dőlni kezdett a röhögéstől. Kivéve engem. Nem nevettem már vagy 4 éve!

-Nhe… Nhe… Haragudjon… -próbálta legyűrni röhögését Ben. – Megismételné? Tudja szegény nagyot hall! – persze ő is üvöltött. Oké, ez biztos nem az év poénja, de egy tömött repülőn bejátszani, nem semmi.

-Fogják már be! – kiabált hangosabban a néni. Igazi dáma volt, nem lehetett kihagyni a szívózást.

   Ennek a csodálatos jelenetnek az egyik stewardess vetett véget, mikor közölte, miszerint kapcsoljuk be az öveinket leszálláshoz. Tettem, amit kértek, és faarccal bámultam előre.

  Miért nem volt nekik elég az a pénz, amit a fellépéseik után kaptak eddig? Basszus, hogy mehettem bele ebbe az egészbe, én hülye!

  De mindegy. Ők örülnek, engem meg nem érdekel. Végül is Anglia hatalmas, és…  Ahj én magam sem tudom, mi bajom van. Semmi nem érdekelt eddig, most meg, mint ha kezdenék dühös lenni… Nem, az nem lehet! Blair Danwer, három éve nem siránkoztál, nem kiabáltál, nyugodt voltál! Nehogy már egy ilyen kis szar felborítsa azt a lelkiállapotot, amit nagy nehézségek árán, de elértél!

  Ja, elég sokat beszélek magammal. Valakivel nekem is kell kommunikálnom…

   Az utasok nagy megkönnyebbülésére, tényleg hamar megszabadultak tőlünk, mikor a gép landolt, ugyan is mindenki előre engedett minket, hogy Csibu „örömkitöréseitől” megvédjék egymás dobhártyáját.

  Gyorsan összeszedtük a cuccainkat, majd elindultunk kifelé. Nekem igazán nem volt meg, hogy innen, hogyan tovább… Néha lehet figyelnem is kéne.

-B. Azt hiszem, ott van a családod! – mutatott Will az egyik irányba. Odanéztem és három vigyorogva közeledő alakot láttam. Ja… Most már értem.

-Jaj édesem annyira hiányoztál! – zárt karjaiba anya. Ő oké… És én most… Én… Csak álltam, mint egy farönk, faarccal, miközben anya egyre jobban szorított magához. Nem, nem öleltem vissza.

  Sokszor jöttek látogatóba Magyarországra és mindig ugyanilyen voltam, de szerintem azt hitték, hogy pont rossz napjaimba kapnak el. Upsz.

  Anya még mindig ölelt, ami kezdett kicsit kínos lenni, amit apa is észrevett, mert gyorsan köhintett, hogy ő is szeretne sorra kerülni. Anya elengedett, majd egy fél mosollyal az arcán, gondoskodón simogatta meg karomat. Továbbra sem mozdultam.

-Jól van…-motyogta.

 Apa is adott egy gyors, de annál erősebb ölelést, hogy a kínos helyzet ne állhasson fel újra, de láttam arcán, hogy nem érinti jól a dolog.

-Remélem azért Magyarország nem változtatott meg teljesen. – célzott egész tudatosan. Ha ő tudná, i ennek az oka…

  Nem izgatott különösebben ez az egész helyzet, hogy újra látom őket, jópár hónap után, egyszerűen nem tudtam örülni neki, bár ez szerintem csak a szüleimnek volt meglepetés.

-Istenem! Én egyetlen drága legaranyosabb hugicám, annyira hiányoztál! – bátyám gügyögve jött közelebb, mikor tudja, hogy mennyire utáltam ezt régen. Hmm… Lehet bosszúnak szánja, az előbbiért. Hát nem jött be. Karjába zárt, majd onnan folytatta a rólam szóló „ódát”, minek a végén egy hatalmas cuppanós puszit kaptam az arcomra. Fúj. Gyorsan eltoltam magamtól, majd beállt a társaságban az a bizonyos kínos csend. Hát.. Ez van.

-Szia Tom! Emlékeznek rám? Will vagyok B. csapattársa, mondjuk erre nem nehéz rájönni abból, hogy itt vagyok… Egyszer találkoztunk, igaz akkor is csak futólag, de… Öhm.. Amúgy magyarul vagy inkább magyarul beszéljünk? – vetett fel egyszerre egy csomó témát, a hangulat oldása végett.

-Hozzám nyugodtan lehet magyarul, de kérlek ne magázzatok! Kate vagy Kata tökéletesen megfelel majd. Nem szeretem a Mrs. Danwert, csak hogy ebből ne legyen gond. – felelte anya mosolyogva.

-Én és apa, szerintem az angolnak jobban örülnénk. Igaz mindketten megértjük a magyart, de nehezebben megy… - vigyorgott Tom. – Amúgy ha nem tudnátok, Tom vagyok.

-David – biccentett apa.

-Oké, akkor ezt letisztáztuk. A többieket viszont szerintem nem ismeritek – kezdte bemutatni őket Will ha már én nem voltam képes erre. Upsz… Ez bunkó volt? – Ő itt Dan a csapat legnormálisabb tagja. Általában ő az, aki leszervezi nekünk és észben tartja a dolgokat, mert ha rajtunk múlna, biztos, hogy még mindig a nullán lennénk. – Dan mosolyogva intett. – Ők itt az „ikrek” – mutatta az idéző jelet Will – nem, nincs közöttük semmiféle rokoni kapcsolat, és tudjuk, hogy nem is hasonlítanak, de ha valaki 5 percet eltölt velük egy légtérben, megérti ezt az elnevezést. A jobb oldali Ben, a bal Pepe – ők is vigyorogva intettek, majd kedves barátunk tovább haladt, és a még mindig álmélkodva nézelődő Csibura mutatott. – Ő itt az egyetlen leányzó a csapatunkban Blairen kívül. Ő… Ő csak Csibu. – nyögte ki végül, mire az ikrek röhögni kezdtek.

-Uramisten, uramisten ez annyira izgalmas! El tudjátok ezt hinni? Itt vagyunk Londonban! MI! És dolgozni fogunk, és ez annyira csodálatos és… és…- éé végül még sikított is egyet, majd, mint aki most kapott észbe lehajtotta egyre vörösödő arcát.

-Azt hiszem most már értjük. - vigyorgott Tom. Anyuék csak döbbenten meredtek szegény lányra.

-Szóval, ezek vagyunk mi. – szólalt meg újra Will.

  A szüleim mikor végre „felébredtek” mosolyogva néztek végig rajtunk. Azt hiszem, kedvelik őket. Főleg Willt. Aki ilyen jól terel, az rossz ember nem lehet… Gratulálok Will hatásos volt.

-Ki mehetnénk? Cigizni szeretnék, de nem hiszem, hogy bárki is díjazná, ha itt tenném meg. – mondtam teljesen érzelemmentes hangon. Ha eddig döbbentek voltak apámék, akkor az álluk most a padlót súrolta. Nem, nem amiatt, hogy cigizem, azt ők is tudták. Most szólaltam meg először mióta itt vagyunk, és nem hiszem, hogy erre számítottak. Régen… Régen mindig élettel teli voltam… Minden egyes szavamban érezhető volt az életkedv. De, mint mondtam, az régen volt.

  Fogtam hatalmas bőröndömet és a kézitáskámat, majd ott hagytam a meghökkent társaságot. Elegem volt már a bájolgásból. Hülyeség az egész!

-Remélem tudod, hogy apa és anya nagyon a szívükre veszik a viselkedésed. – hallottam meg Tom hangját mögülem. Meggyújtottam egy számat, majd szívtam egy mély slukkot. Most már érzem, hogy nagyon, de nagyon hülye ötlet volt elfogadni ezt az állást, pedig még csak a reptéren vagyunk. – Blair, hozzád beszélek. – állt elém. A többiek kicsit arrébb beszélgettek.

  Nem reagáltam.

-Mi ez a bunkó lelketlen álca? – nevetett fel keserűen. – és mik ezek a ruhák? Nem mondom nagyon jól állnak, de régen soha nem vettél volna fel ilyen, kihívó darabokat. – válaszul csak egy újabbat szippantottam.

  Még is mit lehet erre válaszolni? Hogy az életemben az egyik legfontosabb ember, még a szart is kiverte belőlem? Nagyon elegáns lenne, komolyan… Inkább csak csöndben maradok, az hatásos. 

  Aztán csend. Nem az a kínos fajta, a testvérem mellett nem lehet szerintem kínos a csönd, de mindegy. Én csak szívtam a cigarettát, ő meg zavartan nézelődött mindenfelé.

-Téged minden pasi meg akar dugni? – hű Tom túltettél magadon az udvariasság skálán… Vállat vontam. – És komolyan hidegen hagy, hogy negyven éves pasik bámulnak? – megint csak vállat vontam. Ha 2-3 éve folyamatosan ezt tapasztalja az ember, akkor egy idő után már észre sem veszi.

-Blair, Tom! Gyertek, ti Willel együtt, velem jöttök! – kiabált anya én meg elnyomtam a csikket.

  Már előre látom milyen kellemes utazás lesz a miénk…

  Gyorsan bepakoltuk a cuccokat, majd mindenki bepattant és már úton is voltunk. Csak hallgattam és hallgattam azt a fenomenális angol humort, miközben kifelé bámultam az ablakon. Legalább ők jól érzik magukat. Aztán… Aztán egy plakáton megakadt a szemem.

-Kik azok ott a plakáton? – kérdeztem erőteljesen, amivel magamat is megleptem. Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok még mindig ilyen vehemenciával beszélni…

-Azok ott? – nézett ki Tom. – Te komolyan nem ismered őket? Itt még a csapból is ők folynak! Ők a… Basszus… - esett le neki a lényeg. Tényleg nem hallottam km,ég róluk, mert ha úgy lett volna még a világból is kifutnék.

-Sokra vitte látod? – kezdett bele anya – Mindig is jó hangja volt, de erre azért senki sem számított. Ha belegondolunk, egy világsztár az exed.. – kezdte izgatottan.

-Anya! – vágott közbe Tom figyelmeztetően.

-Most miért, ez az igazság! – makacskodott. Hogy nem veszi észre magát?!

-Kinek, ki az exe? – szólalt meg most már Will is.

-Blair nem is mesélte? – csevegett tovább. – Egy csomó ideig együ…

-Na jó ezt nem hallgatom tovább! – emeltem fel a hangom, majd gyorsan elindítottam a telefonomon a zenét. Az utolsó, amit ezek után még érzékeltem, hogy Tom nagy mozdulatokkal magyaráz valamit anyának, cseppet sem nyugodtan, majd lehunytam a szemem és az ablaknak döntöttem a fejem.

  Miért? Miért büntet ennyire a sors? Mi rosszat tettem én? Jó erre nem akarok választ kapni… Ha eddig úgy gondoltam, hogy ez a munka hülye ötlet, akkor most a borzalmasnál tartok. Komolyan a hülye vigyorgo arcát bámuljam minden egyes nap?!

  Bár… Így legalább kisebb az esélye, hogy összefussunk… Ugye? Hisz nem léphet ki az utcára anélkül, hogy le ne rohanják! Igen, Blair nyugi, egy a billiárdhoz az esélye annak, hogy újra találkozzatok… Nyugi, nyugi, nyu…

   Valaki finoman megrázta vállamat ezzel megszakítva, felettébb „kellemes” gondolatmenetemet. Kiszedtem a fülest a fülemből, majd anyára néztem.

-Kincsem! – anya megint teljesen izgatott volt, ami számomra nem jelenthet jót. – Van egy meglepetésünk! Vagy is a stúdiónak! Tudod, tisztában vannak vele, hogy ugye Magyarországon éltetek, és, hogy milyen nehéz az elején a ház, meg minden ilyen hülyeség miatt, így a szerződés mellé, kaptatok egy házat is! Még én sem láttam soha, de gyönyörű… - Mi van?

-Még nem szerződtettek minket, csak próbaidőn vagyunk. – néztem rá.

-Az az igazság, hogy… Én… Én leszerződtem velük helyettetek is! – És várta, hogy a nyakába ugorjak…

-Hogy mit csináltál?

-Figyelj, ti nem voltatok itt, nem tudtalak elérni, ők azt mondták, hogy azonnal kell és mivel én voltam az itteni ügyintéző ezért megtehettem… - magyarázta tovább lelkesen. Na ne… - Na mit szólsz?

-Azt, hogy reméltem leszoktál mostanra arról, hogy irányítsd az életem. Te közlöd a srácokkal! – majd kikaptam táskáimat a csomagtartóból és elindultam az óriási házba, ami előtt parkoltunk.  Még félszemmel láttam, hogy apa most érkezik meg a többiekkel. Na ez jó…

   Elegem van. Nekem ez sok, nem szeretem az ilyen hülye meglepetéseket! Csak… Csak egyedül akarok lenni.

  Beléptem a hatalmas monstrum házba, amit betöltött Tom és Will üvöltése. Úgy látszik a csend, a kiváltságosak luxusa…

  Be kell vallanom, hogy tényleg nem rossz az új otthonunk. Az előszobából balra egy boltíves „kapu” vezetett a hatalmas nappaliba, ahonnan az egész emeletet belehetett látni, ugyan is az körbe húzódott el, galériaszerűen. A nappaliból a konyhába, ugyanolyan átjáró volt, mint az előszobából a nappaliba. Én azonban nem arra indultam. A szobák fent vannak, engem meg a többi most nem izgat, így a nappali bejáratával szemben elhelyezkedő lépcsőt céloztam meg felfelé. Aztán, meg sem álltam az elsőn, amikor láttam, hogy van második, oda nem hiszem, hogy bárki is fel akarja tornászni magát rajtam kívül.

 Mikor felértem az első emelet utáni lépcsőfordulóba megtorpantam, a lépcső ugyanis kettéágazott. Ezek szerint, itt nem lehet körbehaladni az emeleten… Hmm nehéz dilemma: jobbra vagy balra? Ironizáltam magamban, majd balra vettem az irányt. Két ajtó volt az emeleten én abból is a hátsót céloztam meg.

  Nem rossz… Saját fürdő, gardrób, terasz… Szerintem megleszek.

  Előhalásztam cigis dobozom és becéloztam a teraszt. Rágyújtottam, s csak miután kifújtam az első slukkot vettem észre, hogy mennyire remegek.

  Blair állj már le! Ne légy ilyen szánalmas, ez is csak egy rohadt ország, Ő pedig még mindig egy Seggfej! Nem fogsz vele találkozni. Maradj nyugodt! Mély levegő!

-Helo szomszéd! – jött mögülem egy hang és zavarta meg saját magam nyugtatgatását. – Úgy látszik, szoba szomszédok leszünk! – kacsintott az illető, vagy is Will – Kaphatok egy szálat? – szó nélkül nyújtottam felé a dobozt gyújtóval együtt. Ennyit az egyedüllétről. De mit keres az ÉN teraszomon? Hátrafordultam és csak most láttam meg, hogy nem csak az én szobámból van kijárás ide. Mindegy.

-Király ez a ház, imádom! – kezdett áradozni – Láttad már az alagsort? Egy egész táncterem van lent, meg szauna! Egyszerűen hihetetlen! – ámuldozott.

   Nem igazán érdekelt a mondani valója, de most az egyszer áldottam Csibu visítását, amely a ház nem tudom melyik pontjáról származhatott, az viszont biztos, hogy három házzal lejjebb is tisztán hallhatják, de ez lényegtelen is, mert így legalább a hangokból csak egy maszlag lett.

   Még mindig nem tudtam túltenni magam azon, hogy miért én? Mivel érdemeltem ki ezeket a pillanatokat? Az égieknek nincs jobb dolga?

-Ja és képzeld Iphone-okat is kaptunk, új sim-el, hogy azzal se legyen probléma. Egyszerűen zseniális! Komolyan, ez itt a Mennyország! – lelkendezett. Nekem inkább a pokol.

   Nem szólta semmit, csak remegve szívtam egy újabb slukkot. Nézett. Éreztem, hogy arcomat fürkészi és, hogy az előbbi óda a házról az én puhításom céljául szolgált, de nem vált be.

-Figyelj… Kate elmondta és… Nem értem min vagy úgy kiakadva! Hiszen mi is aláírtuk volna, így legalább időt spórolt nekünk! Ez egy hatalmas lehetőség B.! Ki mondhatja el magáról 20 évesen, hogy Angliából kapott állásajánlatot, még hozzá olyat, amiben arra kérik, azt csinálja az ember, amit szeret. – És igen, én pont ezt nem akartam hallani. Tudtam, mindvégig tudtam, hogy a szerződést, mi is alá írtuk volna bármennyire is nem szerettem volna, de valahol mélyen belül kellett nekem az, hogy azt mondhassam, nem magamat rángattam bele ebbe a szar helyzetbe. Így lett a hibás számomra anya.

  Válasz helyett inkább elnyomtam a csikket, majd elindultam lefelé a földszintre. Ott volt mindenki elnyúlva a nappaliban.  A dohányzó asztalhoz sétáltam, majd levettem az utolsó Iphone-t róla. Amíg én beüzemeltem, a többiek lenézték a számom az apró kártyáról, ami a sim mellett volt.

-Blair, te ma haza jössz velünk és otthon alszol! – jelentette ki Tom.

-Bradfordba? – bukott ki belőlem ijedten a kérdés.

-Mi? Miért mennénk oda? – nézett rám értetlenül, de erre a kérdés/válaszra nekem is ez lehetett az arcomon. – De hülye vagy! Basszus te tényleg ennyire nem figyeltél, mikor utoljára a nagyiéknál voltunk? – nem válaszoltam. Minek? A helyzetet viszont nem teljesen értettem. Hova mennék velük haza? – Már vagy egy éve Londonba költöztünk! – magyarázta hatalmas sóhajjal, mire megkönnyebbültem. – Anya, te apával mész! Kicsit eldumcsizok ezzel a cukisággal! – váltott hirtelen gügyögő hangnembe és megmorzsolgatta az arcom. Na ez de jó. Most jön Tomtól a szent beszéd. – Ja, és alvó cuccot adok én, csak holnapra szedj össze valamit!

   Felmentem a szobámba. Egyáltalán kérdezte, hogy akarok-e menni? Nem! Imádom, amikor kábé magában elbeszélget, csak hozzá csapja a nevemet, és minden úgy történik, ahogy akarja. De nem szóltam, hiszen utána kezdhetném a magyarázkodást, amit világ életemben kerültem.

    Öt perc múlva már indulásra készen álltunk. Gyorsan elköszöntünk, majd a kocsi felé vettük az irányt. Végig ügyeltem rá, hogy arcom teljesen üres legyen, ami érdekes, mert eddig ez mindig magától jött most meg… Most meg külön erőfeszítést okoz.

  Ahogy beszálltunk lehúztam a kocsiablakot és rágyújtottam.

-Blair ez anya kocsija! – mondta mikor rám sandított.

-Ez meg az én életem! – bukott ki belőlem. Elegem van, hogy még most is irányítani akarja az életemet.

  Nem válaszolt rögtön. Idegesen meredt az útra, alkarján kidagadtak az erek olyan erővel markolta a kormányt.

-Szörnyű így látni! Úgy érzem nem vagy tisztában azzal, hogy mekkora fájdalmat okozol ezzel a környezetednek, a szeretteidnek! – fakadt ki.

  Nem válaszoltam. Teljesen nyugodtan szívtam egy újabb slukkot.

-A kurva életbe Blair! Csak azt mond el mire jó ez?! Ezzel már nem csak a saját életedet teszed tönkre, hanem a körülötted lévőkét is! – a végére már kiabált. – Tudod milyen érzés nekem végignézni, hogy mi lett belőled?!

  Tipikus. Ha valaki dühös rám, a viselkedésemmel azt érem el, hogy a végén saját magát lovalja bele dühébe. Meg sem kell szólalnom.  Csendben ültem és cigiztem, miközben hallgattam hangos, lélegzetvételét, amivel nyugtatni próbálta magát.

  Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy mire is jó ez az egész?  Kell valami, hogy megerősítsen abban, nem csak egy undorító ember vagyok hanem okkal teszem azt amit. ÉÉs igen… Ilyenkor visszajátszom a bizalomról alkotott véleményemet, meg, hogy nem érdemes szeretni bla, bla, bla. De hatásos szóval…

-Tudod… Tudod az a legrosszabb, hogy nem bízol bennem. – mondta halkan. Rátapintott a lényegre, és maga a tény, hogy nem kiabált, rosszul érintett. Azt könnyebb lenne elviselni. Csak rá tudtam figyelni, teljesen kizártam a nyitott ablakon beszűrődő utcazajt. Érdekelt a folytatás. – És látom, hogy valamit eltitkolsz, ordít rólad, hogy több van e mögött, mint… - nem akaródzott neki kimondani, de láttam, hogy megteszi, így mielőtt hallhattam volna valami csodálatos folytatást az exemről, vagy a költözésem okáról – ami amúgy egy és ugyan az, csak ezt senki nem tudja – maxra raktam a rádió hangerejét és kibámultam az ablakon.

  Szívtam még egy utolsó slukkot, majd kidobtam az ablakon a csikket. Mióta lett belőle ilyen idegesítő agyturkász? Vagy ezt nekem szánja?

   Innentől kezdve, nem beszéltünk az út hátralevő részében, ami nem volt hosszú maximum öt perc. Leállította a motort egy szép tágas családi ház előtt, s mielőtt kiszállhattam volna hangja megállított.

-Menekülsz a problémák elől. Vagy is a FONTOS problémák elől. – lehet mazochista vagyok, de nem tudtam mozdulni. Teljesen lefagyva hallgattam. – Mindig is csodáltam benned, hogy minden problémával szembe mentél. Most meg… - sóhajtott – De nem akarok vitatkozni, vagy is szeretnék, de veled nem lehet! Csak ülsz és le se szarod, amit mondok… De biztos megvan rá az okod. Azért remélem, hogy valahol még meg van az én kishúgom belül. – mosolyodott el halványan. – Megérkeztünk! – Váltott vissza az igazi Tomos, vicces hangnemébe, mire én is felocsúdtam.

  Most rosszul kéne éreznem magam ettől… De nem bírom az ilyen „bensőséges” dolgokat, mint már említettem.

-Tom! – szóltam, halkan, mikor a kocsiból kikerültünk. Felkapta a fejét és egyenesen a szemembe nézett. – Az a naiv kislány meghalt. Te semmit sem tudsz rólam. – döftem oda egyet érzelemmentes hangon, majd elindultam a ház felé. Nem voltam nyugodt, de úgy éreztem ezt muszáj megtennem. Néha ha arra gondolok, hogy elengedem magam, és újra megpróbálok érdeklődéssel fordulni a dolgok irányába, hogy legyen róluk véleményem, egy hang megállít, eszembe juttatva, hogy milyen óriási bűntudattal kéne nekem szembenéznem az utóbbi években kialakult viselkedésem miatt.

  Bátyámmal együtt léptünk be a házba, és nekem már a küszöbön földbe gyökerezett a lábam. Nem… Anya sem lehet ennyire… Ennyire… Menekülni akartam innen, de Tom nem hagyta. Gyengéden a karomnál fogva vezetett beljebb. Csak egyre rosszabb. Hogy mi volt olyan szörnyű? Anyám a Bradfordi házunk ikertestvérét építette fel itt Londonban. És nekem már megint átkellett élnem azt, amit abban az előszobában átéltem négy éve. Vagy is Bradfordba, de… Komolyan Anya a vérfoltos falat nem akartam megjeleníteni?!

-Sziasztok! Gyertek enni kész a kaja! – jött ki anya a konyhából.

  Valahogy sikerült arcomon megtartani az érzelemmentes kifejezést, pedig belül teljesen összeomlottam. Újra és újra.

  Vacsora közben próbáltak szólásra bírni, de nem voltam hajlandó semmiféle jelét adni annak, hogy akár csak meghallottam azt, amit mondanak, így a vacsora második fele csöndben telt, ami a körülöttem lévőket elég rosszul érintette. Engem nem nagyon izgatott, arra próbáltam meg figyelni, hogy legalább egy keveset egyek az elém rakott ételből, de nagy rész így is csak kotoráztam azt. Mikor már ezt is megelégeltem felálltam és indultam volna felfelé, de apa hangja megállított.

-Blair várj egy kicsit! – visszafordultam. Elég dühösnek tűnt, gondolom nem így képzelték el ezt a napot. Álltam a tekintetét. – Háromhavonta találkoztunk vagy kevesebb az utóbbi négy évben. Mindig mikor ott voltunk Kate szüleinél, te alig szólaltál meg, vagy otthon sem voltál… Nem gondolod… Vagy inkább nem érzed úgy, hogy illene most végre rendesen beszélgetnünk? – láttam, hogy nagy erőfeszítésébe kerül nyugodt maradni.

-Nem.- adtam az egyszerű választ.

-Tessék? – láthatóan megdöbbent, én azonban nem ismétlem önmagam.

 Elindultam felfelé a lépcsőn táskámmal együtt. Nem hiszem, hogy ezt a választ várta volna, bár az, fel sem merült szerintem benne, hogy talán igent, mondok. Szerintem azt hitte, hogy vállat vonok és visszaülök a székemre. Talán ezt is tettem volna, ha nem a mai nap folyamán teszi fel ezt a hülye kérdést. Benyitottam az első ajtón, ami Bradfordban Tomé volt és párosult hozzá egy erkély. Nem kellett csalódnom. Előhalásztam cigimet, majd kimentem.

  Eseménydús egy nap volt. A családomat szerintem teljesen kiakasztottam, sőt a reptéren még a srácok is meglepődtek. Lehet azt hitték, hogy Apáékkal máshogy viselkedem. Hát ez van.

  Kiszedtem a dobozból egy újabb szálat, és döbbenten láttam, hogy alig van már benne pár darab. Füvet kéne szereznem, az hatásosabb és nem szívnék el egy egész doboz cigit egy nap alatt.

-Ma mellettem alszol. – jött ki utánam bátyám. – És amúgy meg taktikát váltok! Vagy így, vagy úgy, de elérem, hogy ne legyél ilyen Márvány hercegnő. – találó név – Rajtad fogok lógni addig, ameddig nem sikerül valamilyen erős érzelmi állapotba taszítani téged, és hidd el, nem fogok válogatni. Nem mondom, hogy nem fogom rosszul érezni magam ha teljesen összeroppanva zokogsz, de az is jobb mint ez! – nézett végig rajtam. – De ha az bekövetkezne, ott leszek melletted és megvigasztallak, vagy akár vállalom azt is, hogy megutálj érte!  Fogd fel Blair, túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy végig nézzem ezt a pusztítást. – jelentette ki, mintha csak az időjárásról csevegne. – Amúgy csak ezt akartam odaadni, ebben aludhatsz. – azzal a pólót a kezembe nyomva besétált.

   Hű… Ez… Ez durva volt.

-Azt elfelejtettem mondani, hogy anya az ágyamra rakta a többi cuccot, ami még kellhet. – nézett ki az ajtón majd gondolom elment fürdeni a hangokból ítélve. Elnyomtam a csikket, majd elmentem én is zuhanyozni.

  Nem siettem még sem bírtam öt percnél tovább az zuhany alatt maradni. Én nem értem, hogy tud valaki órák hosszat fürdeni. Meg az, hogy a meleg víz ellazít… Pff… A víz az víz, tisztálkodásra tökéletes, de semmi többre. lazításhoz ott a pia a fű a szex stb…

  Kiszálltam a kabinból majd gyorsan megtörölköztem és magamra kaptam egy bugyit és a Tomtól kapott felsőt, így mentem vissza a szobába, ahol drága testvérem már az ágyban fekve nézte a tv-t. Úgy tettünk mind a ketten, mintha az erkélyen lejátszódó jelenet meg sem történt volna. Csendbe befészkeltem magam mellé, és én is bámulni kezdtem a „minőségi” műsort, ami ment.

-Ha fáradt vagy kikapcsolhatom, hosszú volt a mai nap. – nézett rám. Nem válaszoltam, pedig meg volt bennem a késztetés, hogy elmondjam neki. – Tudod, ha nem válaszolsz, nem jutunk dűlőre. – tette hozzá.

Megköszörültem a torkom.

-Én… Én nem vagyok egy nagy alvó… Nem alszom többet soha hat óránál, és szerintem ez most nem fog menni. –nyögtem ki végül. És bumm… Én hülye! Tom elérte, hogy olyat mondjak neki, amit csak a csapat tud, de ők is inkább maguktól jöttek rá, mint sem tőlem hallották.

-Oh… Hát… Ha akarsz, akkor felkelthetsz engem… - vakargatta a tarkóját. Nem erre számított gondolom, ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni. Ez van.

  Csak a szememet forgattam ezen, amit ő nem láthatott, mert hanyatt dőlt az ágyon és a szemei már csukva is voltak. Persze, majd pont felkeltem, hogy jót dumáljunk, hiszen én olyan kommunikatív ember vagyok…

   Elfoglaltság gyanánt a tv-t néztem továbbra is, de itt is ugyanolyan retekszar műsort adnak, mint Magyarországon. Zseniális. Nem bírtam sokáig, így kikapcsoltam.

  Aztán jött a forgolódás. Ez a kedvenc részem: órákon át forgolódni, hátha találok egy olyan kényelmes pozíciót, hogy el is tudjak aludni. Gondolom, sejtitek mekkora sikerem szokott lenni ebben a fázisban…

  Több mint egy órán át forgolódtam „kedvenc” gondolataimon, emlékeimen agyalva. Hosszú hosszú idő alatt sikerült felépítenem az életemet úgy, hogy monoton egyhangú legyen, ami nálam azt jelentette, hogy ha nem is tudtam kiverni a fejemből azt az állatot, ne agyaljak rajta folyamatosan. Most kezdhetem elölről, ugyanis nem vagyok hozzászokva, hogy a cukin mosolygó pofiját bámuljam bármerre is megyek a városba. De erős vagyok! Kibírom, megtanulom, túlélem. Eddig is megbirkóztam ezzel az egésszel egyedül. Azt mondják, gyenge vagyok, de… Nem tudják milyen egy ilyen titokkal együtt élni. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha elmondanám valakinek az egészet, de nem ment. Egyszerűen nem voltam rá képes.

  Mikor már megelégeltem a forgolódást, kikászálódtam az ágyból, mert ebből már nem lesz alvás. Kezd elegem lenni, hogy soha nem tudom kipihenni magam rendesen, nincs egy nap, hogy normálisan aludjak egy nagyot! A faszomat már! Ez mindig kicsit feldühít, de ilyenkor senki nem lát, megengedhetem magamnak.

  Csöndesen kimentem a szobából, de azonnal le is fagytam, ugyan is szembe találtam magam a szobámmal. Vagy is annak kell lennie az én szobámnak, és ha olyan, amilyennek gondolom… Cseszd meg anya!

  Féltem, még is vonzott a helyiség. Szép lassan nyomtam le a kilincset. Észre sem vettem, hogy milyen szaporán veszem a levegőt és, hogy szívem milyen gyorsan ver.

  Aztán az ajtó teljesen kitárul. Először mozdulni sem tudtam a sokktól, utána meg minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne fussak világgá.

  Minden egyezett, talán csak az, hogy az ágy be volt vetve volt újdonság. Mire jó ez anyának? Így dolgozza fel azt, hogy elmentem, vagy mi? Szereti nézni azt a helyet, ahonnan a mentők vitték be azt a szétvert testek, aki én voltam?! Nem értem!

  Annyira elmélyedtem anyám szidásába, hogy észre sem vettem: besétáltam a szobába.

  Körbenéztem. Minden ugyan ott. Még a plakátok is, ugyan úgy össze vissza. Lehunytam a szemem és próbáltam lassítani lélegzetvételemet.

  Szedd össze magad! Míg te itt depizel, ő éli a kis sztár életét! Tényleg, teljesen logikus, hogy te bőgsz utána!

 Mérgesen fújtam ki a levegőt. Ugye milyen jó belő hangocskára tettem szert? Ez irónia volt.

 Megráztam a fejem, majd az íróasztalomhoz lépkedtem. Ez az egész szobában a legdurvább. Remegtem mikor megláttam a képeket, amiket az asztal fölött tartottam. Volt ott minden: Tommal ketten vigyorogva, anyuékkal a nyaralásról, a barátokkal mindenféle hülye pillanat és Vele. Vele volt a legtöbb képem. Sorozat kép, ölelkezős kép, csókos kép…

  Most következett az a rész, amit nem hittem volna, hogy képes leszek megcsinálni. Csak néztem és néztem a képeket, teljesen addig, amíg nem tudtam rájuk objektíven tekinteni. Mindegyik csak egy kép, egy mosolygós életvidám lányról, aki még kicsit duci is. Na nem nagyon, de vékonynak sem lehet mondani. Nem úgy, mint most! Most annak a lánynak tökéletes alakja van.

 Gúnyos mosollyal az arcomon téptem le az egyiket a falról. Röhejes ez a kép, undorítóan nyálas és szerelmes… Basszus, jó, hogy nem folyik el a kezemben! Az asztalra hajítottam, majd kisétáltam a szobából. Sikerült, ezek után a többi sétagalopp lesz!

  Lementem a konyhába, hogy főzzek magamnak egy kávét. Az óra éjjel fél kettőt mutatott, még egy csomó idő reggelig! Oké épeszű ember nem kávézik ilyenkor, de ki mondta, hogy én épeszű vagyok?! Míg a kávé készült felmentem a cigimért, amiben már csak egy szál árválkodott. Kurva jó… Aztán eszembe jutott, hogy még régebben minden kis táskámba eldugtam egy dobozzal, az ilyen vészhelyzetekre, mert ez számomra igen is vészhelyzet volt! Csöndben fölkaptam az egyiket, majd magára hagytam a továbbra is horkoló Willt.

  Nem szoktam ennyit cigizni, de Anglia megtette a hatását…

  Mire leértem a kávém már készen volt, csak az ízesítésre várt. Raktam bele egy kis cukrot és kisétáltam a teraszra. Hát nem mondom, hogy meleg volt, de annyira azért nem is fagytam meg. Hiába van itt nyár, nem várhatom, hogy olyan idő legyen, mint Magyarban!

  Jót tett a friss levegő, kicsit kitisztította a fejem az égről nem is beszélve! Csodálatos volt, csak pár felhő szállt alacsonyan, de mögötte az egész csillagos sötétséget be lehetett látni. Távoltól hallatszott a város moraja, de nagyrészt csönd uralkodott.

  Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott elcigizgetve, kávézgatva, de egy idő után egyre többször jöttek vissza azok a bizonyos rémképek, arról a bizonyos estéről. Tipikus, amikor már azt hittem elég erős vagyok, mindig hoz a sors valami sokkal rosszabbat.

  Egy idő után nem is bírtam tovább, visszamentem a házba. A bögrémet gyorsan beraktam a mosogatóba, és folytattam a ház „felfedezését”. Volt még egy hely, amitől rettegtem, de nem tudtam a vonzásának megálljt parancsolni.

  Megálltam még egy pillanatra előtte, aztán benyitottam. Jó kis helyeket tartogat ez a ház számomra…

  A zongora ugyan ott az ablak alatt helyezkedett el, a három gitár a fal mellé felsorakoztatva, dob a szoba hátsó sarkában, cselló a zongora és gitárok között, a fuvola pedig egy kis polcon árválkodott tokjában.  Oké, tényleg sok hangszerem van, de ha valaki 5 éved korától kezdve annak szenteli az életét teljesen 15 éves koráig, összegyűlik egy pát. Az összes zsebpénzem, szülinapom, karácsonyom ezekre ment rá, de nem bántam. Vagy is régebben nem bántam, most meg újra teljesen elvarázsoltak.

  Nem bírtam megállni, muszáj volt bemennem, megérintenem ezeket a csodákat... Minden egyes darabhoz ragaszkodtam.

  Már csak arra eszméltem fel, hogy a zongora előtt ülök, ujjaim a billentyűn pihennek várva, hogy belekezdjek egy dallamba.

  Biztos akarom én ezt? Ez nem én vagyok! Vagy igen? Négy éve… Négy éve még a közelébe sem mentem egynek sem, most meg itt ülök az a hangszer előtt, amin gyakoroltunk…

  Lehet pont ez a lényeg… Ő megvert, én meg erre megvontam magamtól azt, amit a világon a legjobban szerettem… Ez így nem fair!

  De hát nekem ott tánc! Igen a tánc. Tánc. Tánc.

  Épp álltam volna fel, mikor véletlen lenyomtam az egyik billentyűt. Leblokkoltam. A Hang tisztán és sokáig csengett a néma csendben. Úgy látszik apa nem hagyta elhangolódni.

  Eddig bírtam. Mire felocsúdtam, ujjaim már a billentyűket szántották, én meg lehunyt szemmel adtam át magam a csodának. Olyan érzésem támadt, mintha nagyon, de nagyon rég óta most jöttem volna fel a víz alól, és jutottam tiszta levegőhöz.

  Nem tudom, hogy mennyi ideig tartott ez az egész, olyan volt, mintha transzba lettem volna, teljesen kikapcsoltam, majd a dallam halkult, míg nem az utolsó hang csengett csak a levegőben hosszan kitartóan. Levettem ujjam a billentyűről, mire csend lett. 

-Ez… Ez gyönyörű volt. – jött egy hang mögülem – Úgy tudtam nem jártál Magyarországon zeneiskolába, nagyiéknál meg nincsen zongora, szóval nem teljesen értem… - Hallatszott Tom hangján, hogy még mindig a zene hatása alatt van, bár ha tudom, hogy ott van, nem hiszem, hogy játszottam volna.

-Nem. – suttogtam. Nem tudtam többet kinyögni, teljesen le voltam döbbenve.

-Mit nem?

-Ott egyáltalán nem zenéltem. – fejtettem ki bővebben, ami már alapból fura nálam.

-Akkor meg ho..- kezdte, de nem tudta befejezni, mert magamhoz tértem, s nagy léptekkel elhagytam a szobát, hogy az övét vegyem célba.

  Befeküdtem az ágyba, majd úgy tettem, mint aki már majdnem alszik. Nagy sóhaj közepette feküdt be mellém, amiből arra következtettem, hogy könnyen átlátott „álcámon”.

  Csak néztem a világító számlapot az éjjeliszekrényen. Az utolsó időpont, amire emlékszem alvás előtt, a 04:30.

  Legalább egy kicsit még is sikerül aludni.