7. Fejezet - Mi történik velem?!

Haaaliiii! Hát ez lenne a következő rész, de sajnálom, jövőhét szombatig, csak egy fejezetet tudok még feltölteni, és utána is kétséges, hogy szeptemberig gép közelbe jutok-e, mert családi nyaralásra megyünk... Sajnálom... Addig legalább tovább írom a sztorit, hogy tudjam, mit akarok kihozni belőle innentől.

-Én is örülök Húgi, köszönöm jól vagyok, - mondta szem forgatva Tom – amúgy meg tegnap mondtam, hogy jövök, bár még azt sem tudtad, hol lakik a családod, ennek már normálisnak kellene lennie… Na mindegy. Add ide beviszem ezeket hozd a többit. – vette ki a kezemből a zacsikat, majd megindult a konyha felé.

  Gyorsan elpakoltunk, majd vártam, hogy megszólaljon, mivel arcára volt írva, hogy készül valamire. Valamire, aminek én nagyon, de nagyon nem fogok örülni.

-Készülj Blair, mert új embert faragok belőled. – mondta teljesen komolyan, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, megragadta a kezem. – Gyere! – kezdett húzni, és beinvitált az egyetlen földszinti szobába, majd bezárta az ajtót, és eltette a kulcsot.

-Mi a szart csinál?! – néztem rá, majd körbepillantottam a helyiségbe.

  Ledermedtem. Nem, nem, nem, nem! Ez ne, lehet igaz, nem teheti! Egy ideig mozdulni sem tudtam, a sokktól, majd teljes pánik, vagy éppen hiszti rohamban törtem ki.

-Engedj ki. Tom! Nyisd ki azt a kurva ajtót! Engedj ki! – a végén szinte visítottam.

-Nem.

-Kérlek! Ne csináld ezt! Miért jó ez? – továbbra is az ajtót rángattam, bár magam is tudtam, hogy ez a zár nem fogja megadni magát nekem.

-Nem nyitom ki, ameddig nem énekelsz valamit. Múltkor is ment… - célzott az otthoni kis éjszakai incidensre.

   A helyiség ugyanis nem volt más, mint a családi házunkba berendezett zene szoba mása, az én hangszereimmel. Áthozott mindent. Nem érdekel, hogyan, miként, de nem akartam ezeket látni. Ki akartam jutni innen.

-Az más! Nem megy, kérlek! Én… Én… - aztán valami felszakadt bennem. – Én képtelen vagyok rá! – és zokogni kezdtem. Én. Sírtam. Vagy is ez nem is nevezhető sírásnak, az még egy olyan finom kulturált változata a dolognak, de nekem taknyom nyálam egybefolyt, inkább nevezném állatias bőgésnek… Nagyon elegáns.

  Biztos, hogy nem csak emiatt az egész miatt sírtam, hanem a Londoni életem most jött ki rajtam teljes egészében, – úgy látszik szexel még sem lehet ezeket elég jól levezetni – de ez akkor is megdöbbentő volt.

  Tom hagyta, hadd gusztustalankodjam tele a pólóját, nem szólt egy szót sem, csak nyugtatóan simogatta a hátam. Különösen örültem a csendnek, nem bírtam volna most elviselni az olyan mondatokat, hogy „én itt vagyok veled!” meg „nem lesz semmi baj”.

   Csak sírtam és sírtam, megállíthatatlanul. Négy év sok idő, nekem pedig úgy látszik, nem megtelt, hanem eltört a pohár és egyszerre akart kijönni belőlem az összes víz.

   Nem tudom mennyi ideje álltunk ott egymást ölelve, de csak nem akartam abbahagyni…

-Oké, figyelj Húgi már legalább fél órája bőgsz, de persze nem azt akarom mondani ezzel, hogy idegesít vagy mit tudom én… - nevetett fel zavartan. Puff, itt lett vége a meghitt hangulatnak, bár nem is bántam, mert így hátha abbahagyom. De ehelyett felnevettem. Persze nem baj, ha az ember nevet, de ha –bőg és közbe nevet úgy, hogy egyiket sem bírja abbahagyni, na az már kicsit fura… Ám úgy látszik, mindkettő beakarta pótolni a kimaradt „ érzelem teljes” életet.

-Figyelj, ez nagyon ijesztő…- tolt el egy kicsit magától kicsit, tesóm. – Jól vagy? Már, mint kapsz levegőt?  Basszus, nem hoztam zsepit, de béna vagyok! – csapott a homlokára.

-Ki—i.. Ki-iint Vvann. Az. Az a-aszttalon. – dadogtam. Mindannak ellenére, hogy mennyire ki voltam, rájöttem, hogy a sírás, ha nagyon, de nagyon sokáig nem csinálod, mennyire felszabadító élmény lehet. Szerintem ez segít az embereknek feldolgozni a traumákat. Lehet nekem ezért nem sikerült… Bár nem is akartam soha. Azt akartam, hogy mindig emlékezzek arra, hogy milyen ha túl közel engedsz valakit. Most pedig pontosan ezt teszem, s még sem bánom. Hiszen, ő a testvérem!

-Itt van! – nyomott a kezembe Tom egy csomag zsebkendőt. Észre sem vettem, hogy kiment.

  Kifújtam az orrom, és a következő fél óra azzal telt, hogy próbáltam lenyugodni. Drága bátyám, kézséggel hordta nekem a vizet és a vizes törölközőket, hogy kicsit lehűtsem az arcom.

-Most más kimehetek? – motyogtam, hiszen elérte a célját… Vagy nem?

-Hát… Nem. Hallani akarom, ahogy játszol. Már egy csomó ideje nem hallottam a hangodat! Kérlek… - nézett rám könyörgően.

-Egy csomó ideje, nem is énekeltem, nem hiszem, ho…

-A faszt! Nem már, leültél a zongora elé, és olyat levágtál, hogy azt hittem azóta minden nap játszol… De ha akarod, én is mutatok neked valamit! – kacsintott.

  Felkapta a gitárom, majd végig pengetett a húrokon.

-Hé, teszed le azonnal! – jött reflexszerűen. Soha sem bírtam ha hozzá érnek a hangszereimhez.

-Na ez már te vagy! – vigyorgott teli szájjal – De ne szórakozz már, vigyázok rá! Szerinted, ki figyelt rá, hogy tiszták és hangoltak legyenek! – na ne… Azt ne mondja, hogy ő… Én azt hittem apa…

-Nem apa volt. – válaszolt fel nem tett kérdésemre szem forgatva. – És, ha megbocsájtasz…- azzal belekezdett Bruno Mars Lazy Song c. dalába.

  Mikor tanult ő meg így játszani? És mikor lett hangja Oké, hogy néha zenéltünk együtt, de elég kis szar volt.. Most meg… Anyáás.

  Lehunytam a szemem, és úgy élveztem a dalt. Iszonyú jó volt, valahogy a régi szép időket juttatta eszembe. Úggy érzem, eddig túlságosan le voltam foglalva azzal, hogy a rosszra koncentráljak.

  Annyira el voltam foglalva gondolataimmal, hogy csak az utolsó hangoknál vettem észre, hogy én is beszálltam az énekbe.

 MI TÖRTÉNIK VELEM?!

-Ez eszméletlen volt húgi! De most egyedül valamit! – vigyorgott továbbra is. Megkövülve álltam még mindig ugyanott. Próbáltam feldolgozni az eseményeket. – Engedd el magad, egy kicsit! Ne csináld már! Gyere! – azzal leültetett a zongora elé.

  Elkezdett játszani egy nagyon ismerős dalt, amitől mindig sírhatnékom támadt, én meg… Nem tudom mi történhetett, talán magával ragadott a rég nem hallott dallam… A lényeg, hogy énekelni kezdtem.

  Lehunytam a szemem, és csak és teljes szívvel azonosultam a hangokkal.

   A végén nem akartam kiszakadni belőle. Mindig olyan, mintha egy darabot adtam volna magamból, mikor ezt éneklem.

-Tudtam én, hogy csíped még Christinat! – kacsintott, de arcára volt írva, hogy erre azért nem számított. Hát én sem.

-Most én választok. – pattantam fel, felvettem a gitárt és játszani kezdtem Pink fuckin perfect c. számán. Imádom, a szöveg… Annyira zseniális az egész! 

  Jesszus, kezdek Csibus lenni!

  Végig énekeltem ezt is, és egyre jobban tört fel bennem az érzés, hogy hogy lehettem akkora hülye, hogy feladjam ezt az egészet?!

-Wow! Ez baszottul tökéletes volt! – kacsintott, mire elnevettem magam. – Tudtam, hogy nem fogsz bírni leállni, ha egyszer rácuppansz… - húzta ki magát önelégülten. Aztán megláttam a kezében valamit.

-Hé, nem mondod komolyan, hogy lekaptál? – néztem a hatalmas fényképezőgépre, amit tartott.

-Nem is egyszer!

-Töröld ki!

-A faszt! Jók lettek!

  Egy órát még biztos végig zenélhettem, ugyanis kötelességemnek éreztem, hogy kötelességem minden egyes régi barátot egyesével „köszönteni”, Tomnak pedig, hogy minden egyes pillanatban lefotózzon. Egy idő után, már le is szartam.

-Hát ez? – kérdeztem kezemben egy hegedűvel.

-Meglepetééés! – tárta szét a karját.

-Ez nem..?

-Dede. Ez a nagyié. apa azt mondta, hogy itt az ideje, hogy valaki újra használatba vegye. – vonta meg a vállát, de egyáltalán nem olyan nem törődöm stílusba. Tudja mennyit jelent nekem ez.

  Soha nem ismertem apa szüleit, még a születésem előtt meghaltak, de mindig azt mondták, hogy tőle örököltem a tehetségem.

  Végigsimítottam a hangszer ívein. Gyönyörű volt, s attól, hogy látszott rajta milyen régi, még nagyobbat nőtt a szememben.

   Megpengettem a húrokat, s hálásan gondoltam Tomra, hogy még ezekre is figyelt, nehogy elhangolódjanak. Aztán elővettem a vonót, s játszani kezdtem. Ez közel sem ment annyira jól, mint a többi, de éreztem, hogy ez már magamtól fejleszthető. 

-Na jó menjünk ki cigizni. – mondtam, amikor már végig szeretgettem őket.

-Mit szólnál inkább ehhez? – vett elő egy kis zacskót a zsebéből.

-Azt, hogy te vagy a legjobb testvér az egész világon! –vigyorodtam el.

  Kimentünk a nappaliba és nekiállt tekerni.

-Nem vagyok szar testvér attól, hogy betépetlek? – kérdezte.

-Mintha nélküled nem csinálnám... Te csak időt spórolsz nekem, hogy megadod az embered számát, és legalább tisztában lehetsz azzal, hogy minőségi anyag van nálam! – kacsintottam rá. – Sört? – kérdeztem a hűtőből.

-Jöhet!

-Na jó, míg te azzal baszakodsz, csak azért is elszívok egyet. – és a ház közepén rágyújtottam. Nem mintha olyan lassan tekerne, de nem érzem úgy, hogy a kettő kizárná egymást. Tuti, hogy Csibu ki fog akadni, de most per pillanat leszarom. Meg úgy alapjáraton… Mióta együtt lakunk, csak ő hozza a szaros szabályait, de ha mondjuk, én megmondanám, hogy nem visíthat a közös helyiségekben, biztos besértődne…

- Készen van! Menjünk ki. – állt fel Tom

-Nem lehetne bent? Elszoktam a hidegtől…- szívtam újabb slukkot.

-Talán fel kéne öltöznöd. Amúgy meg nem hiszem, hogy Csibu díjazná, és én nem vagyok hajlandó végighallgatni azt a nyávogást, már bocs. – azzal megragadta a kezem, és kihúzott a teraszra.

-Greanpeace? – kérdeztem, mire bólintott. Meggyújtotta, szívott egy párat, majd átadta. Nem mondom ütős cucc, rég szívtam ilyen jót…

-Baszki, ez kurva jó!

-Ugye-ugye?

  Nem volt hosszú, de annál jobban beálltunk. Dülöngélve, s röhögve mentünk vissza a házba, ahol mindketten magunkhoz kaptunk egy sört, levetettük magunkat a kőre, és a plafont bámulva röhögtünk.

  Fél óra múlva már mozdulatlanul nézünk felfelé. Mindketten elvoltunk, csak már… Na igen.

-Blair?

-Hm?

-Tudod az jutott eszembe, hogy… Méég soha… Még soha nem mesélted el, hogy pontosan mi történt az nap éjjel. – nyögte ki végül.

-Tom, ne cseszd el kérlek! – fordultam felé. Végre… Végre jól érzem magam, miért kell… Áh…

-De é…

-Ne. – kértem még egyszer, és most már értette.

-Oké, akkor mondj valami olyan, amit senki sem tud! – mi van?

-Ez meg milyen hülyeség? – fordultam felé röhögve. Mindenkinek van ilyen titka, lehet az enyém súlyosabb, de ő ezt teljesen valami cikis kis szarra érti, látom rajta, hogy csak terelni akar, de bénán teszi…

-Jól hallottad!

-Nem jut eszembe semmi… Mondj te! – dobtam vissza a labdát.

-Okéé, de nem úszod meg! Szinte semmit sem tudok rólad az elmúlt négy évből, de rendben van, kezdem. – vett egy nagy levegőt, majd kinyögte – Szerelmes lettem.

-Hogy mi?

-Jól hallottad.

-Te. Szerelmes.

-Igen, mi ezen olyan hihetetlen? – nézett rám morcosan.

-Hm.. Lássuk csak… Még ha ki is maradtam ebből a négy évből, ahogy mondtad, akkor is tudom milyen életet éltél. Olyat, mint én most! Szóval, ha azt mondod szerelmes vagy, az csak valami piti pillanatnyi kis fellángolás lehet valaki olyan után, aki nem hagyta, hogy meghúzd. – Ó Blair, hogy már megint milyen kedves vagy…

-Te is voltál szerelmes. – mondta halkan. Ezt visszakaptam.

-És látod mi lett a vége. – próbáltam könnyíteni a helyzeten.

-Szerintem ennek még korán sincs vége…

-Miről beszélsz?

-Jaj, ne nézz már így! Munka társak vagytok, mellékesen, tudod milyen jelenetet lerendezett mikor leestél arról a szarról?! – elvigyorodott – Komolyan, látnod kellet volna! Nem is értem, hogy nem tűnt fel az egész bagázsnak… Mintha hülyékkel lennél körülvéve. Na mindegy. Csak annyit akartam, hogy látszik mindkettőtökön, ho…

-Mi az, hogy mindkettőnkön?

-B. a testvéred vagyok. Tudom, hogy nem csak amiatt buktál ki, ami azon az estén történt. Az csak elindított egy lavinát é…

-Héé, hogy terelődött a te szerelmi életedről az enyémre a téma? – állítottam le gyorsan.

-Jól csinálod… Tegyünk gy, mintha én is olyan hülye lennék, hogy ráharapok erre a kérdésre, és nem feszegetem tovább a kellemetleneket. Szóóval – húzta el – már rég megdugtam.

-Mi van?

-Most te is ilyen hülye vagy, meglepődtél, vagy csak játszod? – köszi Tom, néztem, olyan „ez most komoly?!” bunkó nézéssel – ez így hülyén hangzik, de értitek – mire folytatta:

-Oké, értem nyugi. Na szóval, igen lefeküdtünk aztán reggel, amikor felkeltünk éhesek voltunk, gondoltam nem leszek akkora paraszt, mivel eszméletlenül jó este volt, így mondtam, hogy maradjon reggelire…

-Anyuékkal együtt?!

-Dehoogy! Nem voltak otthon, sokat utaznak, meg inkább a belvárosban tartanak fent egy lakást ha sokáig dolgoznak és hétvégére hazajönnek, de ezt te egy kicsit felborítottad…

-A lényeget.

-Bocsi. Na szóval leültünk reggelizni, és kiderült, hogy nem is olyan hülye buta picsa, az ő elmondásával én meg nem vagyok sznob bunkó, aki ezen kívül anyuci szoknyája mögött bujkál, szóval elkértem a számát, és azóta randizgatunk. Meg dugunk. – fejezte be.

-Nagyon… Romantikus és kedves történet. – néztem rá komolyan, de hamar kirobbant mindkettőnkből a röhögés. – Várj! És anyuéknak, mit mondasz? –kérdeztem, mire a mosoly kicsit elhalványodott.

-Szerintem, csak annyit, hogy egy buliban találkoztunk. Minek idegesítsem őket… Azt sem mondom el, hogy olyan részegek voltunk, hogy véletlenül az ő ágyukba csináltuk…

-Hogy mi? Ez komoly?! Basszameg Tom! – röhögtem el magam.

-Ne is mond… Gondoltam lecserélem akkor már az ágyneműt, úgy éreztem, attól még én is rosszul lennék, de arról megfeledkeztem, hogy nekik meg az tűnik fel, hogy nem ugyan az. Szal’ szeritem apa sejti, mert még a kamu szövegbe is segített féil meddig, mikor anya kérdezgetett. – ezen még jobban röhögtem – Na most, viszont te jössz!

-Szerintem… Már azon túl vagyunk…

-Nem most nem Zaynre gondolok. Mi ez a Willes cucc?

-Ja, hogy az! Hát, igazán csak szexelünk, meg ha unatkozunk elvagyunk a másikkal, de semmi több. – vontam vállat. Előhalásztam egy újabb szál cigit és ott a kövön rágyújtottam. – Kérsz?

-Ja, jöhet. – vett ki ő is egyet, röhögve – Lehet tényleg baszott szar testvér vagyok, hogy azon röhögök, hogy ilyeneken röhögök, de ha akarod, beadom neki a „ha megbántod, megverlek szöveget”, bár szerintem én cseszném meg…

-Szerintem is.

-Köszi, ez kedves.

-Most mi van? Tudom, hogy mire képes, már három éve ismerek kb. és együtt táncolunk!

-Plusz néha megdug.

-Ez csúnya volt.

-Jobb ha azt mondom, hogy szeretkeztek?

-Maradjunk inkább a dugásnál.

-Még egy? De most rendeset csinálok! – tápászkodott fel, majd engem is felhúzott. Miközben tekerte elszívtuk a maradék cigit, majd kimentünk és már megint beálltunk. Maxon bömböltettük a zenét, a tv melletti hangfalakból, majd neki álltunk valami kaját csinálni. Mivel be voltunk állva eléggé korlátozott volt a dolog, így a kenyeret ettük magába. Mondhatnám, hogy finom volt, de fogalmam sincs, csak éhes voltam és ettem, majd egy liter vizet ledöntöttem.

-Ezt imádom! – pattant fel egyszer csak Tom, és a kanapén állva kezdte el üvölteni a számot az zenével együtt.

  Na, ez volt az a pillanat, amikor én vettem fel a fényképezőgépet, és próbáltam vele valamit összehozni.

-Inkább én. - vette ki a kezemből – Na pózolj húgi! Kérek egy kacsa szájat! Most a szexit! Most a kurvát, aki szexinek hiszi magát. Egy cica. Most tigris, az vadabb…

-Oké szerintem, elég sok szar készült rólunk. – röhögtem.

-Várj, eszembe jutott egy szám. Imádni fogod! – azzal gyorsan kikereste és berakta.

-Wááá! Ez a i dalunk! – visítottam – Hogy felejthetném el?

  Azzal együtt kezdtük el énekelni, bár míg én egy üres sörösüveggel a kezemben az asztalon táncolva tettem ezt, addig ő a földön a állva, még mindig fényképezgetve.

When you see my face
Hope it gives you hell
Hope it gives you hell
When you walk my way
Hope it gives you hell
Hope it gives you hell
When you hear this song and you sing along but you never tell
Then you're the fool, I'm just as well
Hope it gives you hell

When you hear this song
I hope that it will give you hell

You can sing along
I hope that it puts you through hell

  Énekeltem az utolsó sorokat teli torokból üvöltve, csukott szemmel, majd elhallgatott a dal.

-Öhm.. Blair. – szólt halkan Tom, mire rápillantottam. Teli vigyorral néztem rá, de ő folyamatosan csak mögém bámult. Megfordultam a tengelyem körül, s a mosoly egy pillanat alatt lefagyott az arcomról. Teljesen kijózanodva néztem a bejárat irányába.

   Mi a szart tettem én Isten ellen, hogy ennyire utál?!