31. Fejezet - Hogyan oldjam meg?

Halii!! Itt lenne a következő rész, mivel lebetegedtem. Remélem tetszeni fog és nem írtam nagyon valótlan dolgokat, mert én komolyan így tudom, hogy van ilyen, na de na! Értitek! :P
Mint látjátok oldalt a szavazás megváltozott, és a szavazás végéig, akire a legtöbben linkeltek arról, hozok majd egy kisebb rész, avagy az Ő szemszögéből lesz írva valami, de inkább az első.
ÉÉs nagyön köszönöm a kommenteket, nagyon, de nagyon örülök neki és amire most döbbentem rá, hogy BASZKI! EZ MÁR A 31. FEJEZET!!

Joo Olvasást!!

              Xx Blair

Zayn

  Már vagy 1 órája eszméletlen, én meg majd szétrobbanok az idegtől. Dr. Brown is befutott már, de csak jobban ránk hozta a frászt, folyamatos hümmögésével.

-Az meg minek? - hallottam meg Harry ideges hangját, mire visszafordultam a kanapér heverő lány felé, s a térdeplő orvoshoz. Éppen egy infúziót pakolt elő.

-Elővigyázatosságból. - morogta, de nem nagyon beszélt többet. A szobában az eddigi csend, még feszültebbé változott.

  Fél órával később, még mindig semmi. Felrobbanok! Az a rohadt cikk is, és... Mintha nem lenne így is elég baj, kavarjanak be ők is! Ha Blair miattuk ájult el én... Esküszöm nagyon megbánja az össze.

-Megmozdult! - sikkantott fel ijedten Csibu, mire mindenki összerezzent. Ez nem normális! 

  Ám nem sokáig törődtünk az ijesztő kirohanással, mindenki körbeállta a kanapét.

-Hé-hé, menjetek hátrébb! Hagyjatok neki teret. - tuszkolt hátrébb minket Brown, de csak nagyon nehezen kezdtünk mozdulni.

 Egyszerűen...  Nem bírtam levenni a szemem arról a gyönyörű sápadt arcról. Megakartam ölelni, azt akarom, hogy.. Hogy ha magamhoz szoríthatnám, minden rendben legyen... És boldog legyen, velem...

  Igen Zayn, cseszd el még jobban a napodat a lehetetlen gondolatokkal! - Ráztam meg a fejem. 

-Öhm... Kaphatnék vizet? - jött az erőtlen rekedtes hang mire amennyien voltunk ugrottunk, ám Harry volt  a leggyorsabb, ami miatt már megint behúznék neki egyet. Miért olyan nehéz elfogadnom, hogy talán ők... Ketten.. Szere... Nem.

  Nem bírom kimondani!

-Köszönöm. - sóhajtott lehunyt szemmel a lány, mikor kiitta az utolsó cseppig a poharat. - Minek az infúzió? - nézett körbe faarccal.

-Magunkra hagynának egy picit az ifjú hölggyel? - nézett  végig rajtunk az orvos, mire a társaság nagy része egy bólintással elindult az ajtó felé. - Mr. Malik, Mr. Styles és a maga nevét nem tudom Sir..

-Will. Csak Will.

-Öhm Will, maguk is menjenek. Valamit meg kell beszélnem Miss Danwerrel négyszemközt. - próbálkozott újra, de még mindig nem nagyon mozdultunk.

-Fiúk! Kifelé azonnal!- szólalt fel Paul mögülünk erőteljesebben, mire idegesen robogtam ki a kis helységből.

  Miért nem lehetek bent?! Miért nem tudhatom?!

-Hol van?! - jött a folyosó végéről Tom elfulladt hanga. Biztos rohant.

-Bent. - intett Dan az ajtó felé, mire az említett hármat kopogott és benyitott.

-Bocsánat én a bátya vagyok Thomas Danwer. Bejöhetek? - hadarta el egy szuszra.

-Ha a kisasszony nem bánja...

-Gyere. - jött a halk válasz, majd az ajtó újra becsukódott.

  Ezt nem hiszem el!

  Én szerelmes vagyok belé, az miért nem elég, ahhoz, hogy bent legyek?!

Blair

- Ugye nem terhes? - bukott ki bátyámból, mikor idegesen mellém ült. Nem nagyon tetszett neki az az infúzió, bár bevallom engem is idegesített. Egy... Öhm...Bizonyos eset óta ugyebár nem nagyon bírom ezeket.

-Nem. A probléma teljesen már eredetű...

-Rákos? Ugye nem? - most már egész testében megfeszült. Komolyan, ezekkel a hülye kérdésekkel, még engem is felcsesz.

-Fogd már be! HA megtennéd, talán el tudná mondani..-  morogtam.

-Köszönöm, és nyugalom nem, nem rákos. - itt vett egy nagy levegőt. - Mikor evett utoljára?

-Még is milyen kérdés ez? - néztem rá hülyén, de ő továbbra is olyan orvosi szemmel vizslatott. - Hát oké, gondolom ma reggel...

-És mit?

-Nem tudom! Egy pohár narancslevet biztos megittam, de... Nem ma nem ettem semmit. - döbbentem rá.

-És tegnap este?

-Azt hiszem egy fél almáét megettem... - hú... Ez még nekem is fura.

-Akkor jól gondoltam. - sóhajtott.- Anorexiás. Ám szerencsére még nem az a visszafordíthatatlan szint.

-Hogy mi?! - akadtam ki. - De hiszen, egyáltalán nem látom magam dagadtnak, sőt tudom, hogy tökéletes alakom van. - kezdtem a hülye magyarázatot.

-Ez egy hatalmas tévhit. Vagy is van ez a fajta is, de magának nem ez van. Nem eszik.

-Persze, mert nem vagyok éhes! - vontam vállat.

-Ez a probléma. Maga alig eszik, nem éhes, nem érzi úgy, hogy meg kéne lennie a napi ételbevitelnek. Mint mondtam, nem csak az az anorexia, ha túlsúlyosnak látja magát, hiszen sok ember látja annak magát még sem bírja ki evés nélkül. Nem. Az anorexiásoknak, valahogy elmúlik a kényszer az evésre, s lehet néha fel jön, hogy talán jó lenne, de le tudják gyűrni. - magyarázta. Én csak elhűlve hallgattam. - Érte mostanában valami nagyobb lelki trauma?- csak bólintottam. - Akkor felírok magának egy szakembert, rendben? - vett elő egy kis papírt.

-Nem szívesen  mennék agyturkászhoz... Nem lehet másképp? - nem mintha bajom lenne velük, de... Túl sok dolog van és nem, nem akarom megdumálni egy idegennel az ilyesfajta problémákat. - Ugye nem kell intézetbe mennem?

-Nem. Annyira még nem kórós. De a barátainak, vagy a családjának, nem tudom kikkel lakik, figyelniük kell, hogy meglegyen a napi három étkezés. És magának a problémáját meg kell próbálni rendezni. Ha ez nem sikerül rövid időn belül, magam kísérem el a  pszichológushoz. - bólintott, majd elkezdte lecsatolni rólam az infúziót. - Hívjon ha bármi gond van. -adott a kezembe egy névjegyet, majd összepakolt és kiment.

 Csendben ültünk Tommal, s próbáltuk feldolgozni az információt.

-De hát kijött, miért nem mehetünk be? - hallottam meg kintről Zaynt.

-Mert most hadd beszéljen egy kicsit a testvérével! Csak egy két percet bírj ki! - osztotta ki Paul. Hogy én milyen hálás vagyok most neki!

-Anglia miatt van, ugye? - kérdezte csendesen, de nem nézett rám. Tom, mindig könnyen átlátott rajtam. - És Zayn...

-Gondolom. - sóhajtottam. Úgy éreztem, itt lenne az alkalom, hogy elmondjam neki a teljes storyt, de... Nem. Nem lehet. Akkora botrányt kavarna, amilyet még nem láttunk. Mindenki jobban jár, ha ez titokban marad előtte.

-A végén még én is főzök neked valami finomat. - bökött oldalba, hátha kicsit könnyedebb  hangulat alakul ki.

-Kösz a bulimiát, már igazán nem szeretném, ha rám fognák! - nevettem fel röviden. - Ki jössz cigizni? - pillantottam az asztalon heverő kis dobozkára.

-Igen. Egyedül nem is tudnál járni... Hoppá megmondtam. - kapott el, mielőtt eleshettem volna, ugyanis megpróbáltam felállni, de megszédültem.

-Kuss. - adtam az egyszerű választ, mire felnevetett.

  Jó, hogy vele el lehet ütni az ilyeneket poénként. Nem tudom mi lenne velem, ha folyamatosan felettem állna é s arról papolna, hogy milyen egy virágszál vagyok.

  Kinyitottam az ajtót, s jó pár ideges pillantással találtam szembe magam, ám nem törődtem velük, elindultam a legközelebbi kijárat felé... Vagy is az egyik irányba, mert foggalmam sincs, hogy hol vagyunk... Olyan kurva nagy ez az épület! 

-Héjj, ne rohanj! Mi a baj? Mi történt? - zúdították rám a kérdéseket.

-Anorexia. - nyögtem ki végül, faarccal, mintha csak az időjárásról beszélnék, mert tudta, addig úgy sem hagynak békén, ameddig nem mondok valamit.

-Micsoda?! - akadt fen Harry.

-Majd... Légyszíves, most hagyjatok. - zártam le, majd jobban megszaporáztam lépteimet, aminek nem ,ett jó vége, ugyan is már megint Tomnak kellett elkapnia.

-Lassabban már! Basszus, most szedtek le az infúzióról! Oké, hogy te Blair Danwer vagy, jó erős szervezettel, de légyszíves ne feszegesd a határaid ennyire! - cseszett le finoman. - Nem akarok árgus szemekkel figyelni mindig, hogy nem esel-e el éppen... Amúgy az emeleten vagyunk. - tért el. - Dee, ne menj tovább itt egy erkély. - húzott vissza lassan, az ajtóhoz.

  Kiléptem rajta, és a még mindig ránk váró paparazzi tömeg felett találtam magam. Hm... Most úgy leköpném őket...

-Ne merd megtenni! - fogott vissza Tom. - Ne dolgozz már ennyire magad ellen. Elégedj meg annyival, hogy szépen a fejükre hamuzunk.

-Ezek szerint kérsz cigit? - sandítottam rá.

-Hát, ha mindig valami ilyesmivel hívnak fel, akkor igen, rám kell szánnod egy pár szálat. - kacsintott.

-Hajj a végén még te is rendesen rászoksz. - nyújtottam a dobozt.

-De ugyan úgy, mint te, ha akarnám le tudnám rakni. - vont vállat, miközben rágyújtott.

-Jogos. Tényleg, mi van Sarahval? Lakást fogtok venni? - érdeklődtem.
-Mi? Ezt meg kimondta?-  nézett rám félig röhögve, félig hitetlenkedve.
-Senki. Csak kérdezem. - vontam vállat, majd mélyet szippantottam a cigiből.
-Galériát nyitok. És a fiúkat már megkérdeztem, hogy segítenének-e a hirdetésébe és örömmel belementek. Szóval, ha hosszú távon nézem, ez sokkal jobban megéri. És ha ez összejön, majd akkor veszek Sarahnak egy házat, vagy lakást, mittomén, ahol nyugodtan hülye szomszédok nélkül ellehetünk. - vigyorgott hülyén, amiből könnyen le lehetett venni, hogy mit csinálnak.
-Hát... Egészségetekre.
-Ott van! - kiabált lentről valaki, majd nagy zúgolódás hallatszott, mire én is odanéztem.
  Kiszúrtak minket és... Nem gondolják komolyan, hogy hallom  a kérdéseiket, főleg, hogy húszan beszélnek egyszerre... Ezek nagyon ostobák...
  Szép nyugodtan őket bámulva elszívtam a cigit, ledobtam, elegánsan bemutattam nekik és végül visszamentem az épületbe. Hát ez jól esett.
-Na gyere, a többiek ha jól tudom a szokásos helyen vannak. - karolt át.
  A szokásos terem, mint kiderült, nem az, a kis színpados nézőteres valami, ahol először jártunk, hanem, ahol a srácoknak táncot tanítok, míg ők dalolásznak.
  Most már legalább tudom...
  Mikor beértünk, mindenki néma csendben nézett minket. Valaki idegesen, valaki kíváncsian, valaki aggódva, nem is tudtam felmérni az összes érzelmet, de nagyon idegesítettek. És még nem volt itt a társaság nagy része.
-Tom. - suttogtam neki. - Nem akarnád te elmondani, nekem ehhez rohadtul nincs még erőm .- Na jó enyhén talán rá is játszottam most az ájulásos dologra, de hadd használjam már ki azt a kevéske jót, ami van benne!
-Hajj te lány! - sóhajtott, míg én leültem a terem szélére Csibu mellé, akinek kérdő tekintetére, csak egy bátyám felé intézett biccentéssel feleltem. - Figyeljetek, az orvos azt mondta, hogy anorexiás, és... Ne Will, légyszíves ne vágj a szavamba. Na szóval, azt mondta az orvos, hogy mi abban tudunk segíteni, hogy naponta minimum háromszor megkajáltatjuk. - fejtette ki a lényeget.
-De hiszen Blair tisztában van vele, hogy nem dagadt! - hú, úgy látszik az ikrekkel egy húron pendülünk... Ez most nagyon gáz?
-Na igen... Ajj, ezt miért nekem kell elmondanom? - nyafogott, de egy élesebb levegővétel után kinyögte. - A húgomnak ez lelki eredetű... Ugye... Hát azzal ti is tisztában vagytok, hogy hogy is áll a helyzet, még ha nem is ő mondta el nektek, valahonnan mind megtudtátok... Nem ez a lényeg. A doki azt mondta, ha nem képes ezeket megoldani pszichológushoz kell járnia, szóval... - itt muszáj volt közbe vágnom, hiszen Tom az, aki per pillanat a legkevesebbet tudja és ez... Ez még külön teher nekem. Kurva jó...
-Szóval ne terheljetek le olyanokkal, amikhez csak le kéne ülni és beszélni a másikkal. - hangom élesen futott végig as termen, s láttam az arcokon, hogy most sokkal jobban fontolóra veszik, mint eddig. Nem vicc az anorexia.
-Rendben, meggyőztél. - sóhajtott L... Louis. Hűű, egyre gyorsabban megy. Enyhén ledöbbentett, hiszen vele beszéltem eddig a legkevesebbet, s még is ő megy bele leghamarabb. Lehet azért, mert a többiekkel már külön beszéltem, a szőke pedig nincs itt? Vagy is hát, ő itt nincs most és vele sem beszélte... Na jó értitek... Ha nem nyugi, én sem teljesen,
-Oké, én is benne vagyok, de... Összeköltözünk! Kell a csapatépítés! Csak azt döntsük, el, hogy melyik nagyobb: Direction Villa, vagy a ti házatok? Nálatok hány vendégszoba van? - rendezkedett Harry.
-Négy, de az egyik, csak simán szoba és nincs hozzá se fürdő, se gardrób de persze van közös fürdő. - fejtette ki Dan.
-Akkor nálatok. Nálunk csak három vendégszoba van. - bólintott Hazza. - Amellett Niall biztos Csibuval alszik én meg...
-Te egyedül. - vágtam közbe, mielőtt engem mondott volna be.
-Hmm... Majd este lemeccsezzük. - kacsintott. Már nem is mertem Zayn felé pillantani, úgy is tudtam, hogy milyen arcot vághat.
-Blair. Ne haragudj, most írtak, hogy vissza kellene mennem a galériához, de ha akarod mondhatom neki..
-Ne, nyugi már megvagyok.
-Köszönöm. De úgy is még meglátogatlak, jó? - adott a homlokomra egy puszit, én meg bólintottam.
-Ugye azt nem kell mondani, hogy anyáéknak egy szót se..
-Ez alap.. De... Na mindegy ezt majd megbeszéljük. Sziasztok! - intett a többieknek.
-Puszilom Saraht! - mondtam még ő meg egy kacsintással válaszolt.
-Akkor mindenki menjen haza pakolni? - nézett végig mindenkin Louis.
-Ja... És ha akarjátok, szerintem hozhatjátok a barátnőiteket is. - vont vállat Dan, mire a többiek bólogattak, vagy éppen hálásan mosolyogtak.
  Te jó ég, mint valami menekült szállás olyan lesz a ház!
-És én a vacsit bevállalom, de reggelit biztos, hogy nem én csinálok! - jelentette ki Csibu. Hm.. Az ő főztjét, még szívesen is eszem.
-Blair meg van mindened? Mehetünk? - jött mellém Dan, mire bólintottam, s együtt indultunk az ajtó felé.
  Miért kell miattam, ekkora felhajtást csinálni?!