32. Fejezet - 'Mindent tudni akarok!'

Oké, tudom rövid és előbbre ígértem, de nem volt ihletem nem tudtam megírni. Így is elég gyatra lett szerintem, de majd belendül... Nem vagyok mostanság túlságosan fitt... Na mindegy ez magánprobléma, mindenkinek meg van a saját szara :)
  Am már rég óta ki akartam írni, és majd ki rakom oldalra is, de most leírom ide, ha valakit érdekelne. Na az e-mail címem bblairpprice97@gmail.com Ha valaki szeretne valamit, privátba mondani, vagy kérdezni nyugodtan. :)

                               Joo Olvasást!

                                                          Xx Blair

  

-Na jó, hagyjatok mát, komolyan nem tudok többet enni! - állítottam le őket, miután valahogy sikerült legyűrnöm azt a közepes adagot, amit elém toltak.
-De az orvos azt mondta, ho... - kezdte volna a szőke, de közbevágtam.
-Hogy ennem kell, amit meg is tettem. Ha még egy falatot belém nyomtok hagyok egy csinos kis hányásfoltot a sznob kis gatyádra. - néztem rá faarccal.
-Blair! - szólt rám figyelmeztetően Csibu, mire a szemem forgatva vittem a mosogatógéphez a tányérom, s menetem ki cigizni.
  Nyúzottan vetettem le magam az egyik napágyra a teraszon, s vettem elő cigimet, majd próbálta meggyújtani a szálat, de persze, hogy most fogyott ki... Nem hiszem el!
-Tessék. - szólalt meg mellettem egy hang, mire egy olyan nyikkanás félét adtam ki, s ugrottam egyet.
  Hogy nem vettem észre, hogy nem vagyok egyedül?!
  Hamar felébredtem döbbenetemből, s kivettem a kis gyújtót, amit még mindig felém nyújtott, majd mélyet szippantottam a szálból, s visszaadtam gazdájának a zippot.
  És végre senki sem idegesített. Nem hittem volna, hogy ezt mondom úgy, hogy két méterre van maximum tőlem, bár erre biztos az is rájátszik, hogy a többiek kerülik őt és én ezt most kihasználom. És egyáltalán nincs bűntudatom, mert így tűröm, hogy bámuljon... Ha úgy vesszük, mind ketten jól járunk, nem?
  Beburkoltam magam a napágyon lévő polártakaróval, s úgy bámultam az estét.
-Blair! - hallottam meg bentről Haroldot, amit nagy sóhajjal nyugtáztam. - Blair!
-Itt vagyok! Hozz ki sört is ha jössz! - szóltam hangosabban, majd szívtam tovább a cigit.
-Hoztam almát is. - jött ki pár perc után két sörrel. - oh... Te is itt vagy? - nézett Zaynre, mire az említettel nagyon hülye fejet vághattunk... Ilyen kérdést feltenni! Ez eszméletlen hülye!
-Nem kell az alma. - válaszoltam inkább a mondat első részére.
-De enne...
-Nem! Az, hogy egy este alatt próbáljátok belém tukmálni a több napi elmaradásomat, nem segít! Kérem a sört. - nyújtottam kezem a két üvegből az egyik felé, mire sóhajtva a kezembe nyomta.
-ŐŐ... Zayn ha tudom, hogy itt vagy neked is hozok, de... Tessék itt az enyém, hozok újat. - nyomta a döbbent srác kezébe a teli üveget, majd bement egy másik üvegért.
  Mikor fél perc múlva visszaért, még mindig teljesen lefagyva talált minket, ugyan is ez az egész annyira abszurd volt, mint, hogy én valaha is újra összejöjjek Zaynel.
-Most mi van? Azt mondta az orvos, hogy lelki probléma lehet... Hát én most épp próbálom megkönnyíteni neked. - vont vállat, majd meghúzta az üveget.
-Öhm... Hát akkor köszönöm. - emelte meg enyhén az üveget Malik, majd ő is ivott. Hááát, okéé...
-Kijöhetünk? - bukkant fel egy fej az ajtóban.
-Gyertek.-  intett Hazza, mire kilépett Louis a barátnőjével a nyomában.
-Hogy vagytok? - fészkelték be magukat egy hintaágyban s burkolóztak pokrócba.
-Én jól, mint látod ők meg beszédesen. - vigyorgott a göndör. - Még mindig nagyon hasonlítanak. - na jó, mi a franc történt ezzel a gyerekkel?!
-Légy szíves, ne hasonlítsd Blair hozzám... Nem ezt érdemli. - szólalt meg csendben Zayn, mire mindenki elhallgatott, kivéve engem, aki mint valami hangulat oldás véget puffogni kezdtem.
-Öhm... milyen a banda? - tettem fel egy másik hülye kérdést inkább.
-Mi? - néztek rám hülyén. Úgy látszik ez valami szokásos ember dolog... Nem törtem magam, hogy megismételjem...
Blair. - szólított meg Malik. De rég hallottam a nevemet tőle! - Nálam hagytad pár ruhádat és... Én most hoztam vissza.
-Az nem lehet mindet elhoztam.
-Nem... A szennyesben volt egy szet...t. Amikor Perrie megfürdetett... Akkorról.
-Oh... Hát. Öhm. Ok. - nyögtem ki. - Hogy jöttetek össze? - tereltem a témát az öt fős csoportunkban lévő párra.
  És akkor mesélni kezdtek és végre nem rám figyeltek, így elengedhettem magam. Még mindig utálom, ha én vagyok a központban... Vagy is szeretem, de... Nem ilyen témáknál.
  Egy idő után valahogy én is a nagy szerelmesekre figyeltem, s be kell vallani, hogy tényleg nagyon édesek voltak. Mivel eddig Louis megnyilvánulásaiból kb. annyit láthattam, hogy a fején rohan egy melltartóval, majd lelök véletlenül a színpadról rájöttem, hogy iszonyú hülye, de ez tette egyéniséggé. Mindketten nagy dumásak Eleanorral, ám a lány elég tapintatlanul képes belemenni témákba, s ettől mindig zavarba jön, ellenben Tommoval - mint meg tudtam ez az egyik beceneve a fiúnak - aki csak nevet ezeken egyet, vagy komolyabb helyzetben korrigálni próbálja, arról nem is beszélve, hogy ő is képes ugyan ezt megtenni...
-... És mióta tudják, hogy szeretem a répát, mindenki azt küld, vagy vesz nekem, így sikerült a kedvenc zöldségemet megutálnom. - fejezte be élettörténetét.- Na jó a répatortát szeretem, de abba nem is nagyon érződik... - nézet elmélázva maga elé. - Tényleg Blair te tudsz répatortát sütni? Eleanor annyira béna hozzá... - nyafizott, mire a lány nevetve ütött a karjára.
-És még milyen jó, hogy az vagyok, különben állhatnék egész nap a konyhába, hogy azt a szart gyártsam neked. - fejtette ki véleményét, mire a többiek felnevettek.
  Hát... Jó a szerelem... De annál nagyobbat lehet bukni... Gyerünk Danwer a mai napon még nem voltál eléggé klisés... Csak így tovább.
 Nem bírtam tovább, bementem a házba, ott is egyenesen a zene szobába. Egyszerűen... Muszáj volt... Én... Úgy érzem mostanában teljes... Nem is tudom... Kifordultam önmagamból. Rosszabb vagyok, mint voltam. Eddig az egészségemre, még ha nagyon minimális szinten, de figyeltem. Most meg... Anorexia.
  Leültem a zongora elé, lehunytam a szemem, s belekezdtem. Nem tudom mit játszottam, csak... Kiakartam magamból adni a felgyülemlett stresszt.
  Anorexia. Csak ez az egy szó járt a fejemben. Mi van, ha eldurvul? Még is csak.. a munkámat nem hagyhatom abba! Azt még nekem is be kell vallanom, hogy elég jól jártam ezzel az állással...
  És itt van Harry, meg Perrie és... Nem. Túlságosan elszigetelődtem az utóbbi 4 évben. A barátaim... A csapat annyit tud rólam, mint azok az emberek, akiket most ismertem meg.
  Szánalmas....
  Egyre erőteljesebben zongoráztam, egyre több érzelmet adtam bele, csak... Azt akartam, hogy ne engem emésszenek belül. Váljanak olyanná, akár a dallam. Csak, hogy a dallam belőlük áll.
  Ördögi kör...
  Észre sem vettem mikor kezdtem sírni, de mint általában a zene valamit elindított bennem, és nem tudtam... Nem akartam gátat szabni neki. Hiszen ezt akartam nem? Hogy múljon el. Azt mondják a sírás segít én meg remélem, hogy ez igaz.
  Egy idő után áttértem a zongoráról a csellóra és a hegedűre, bár a második jobban lefoglalt, mivel még is csak a nagyié volt!
 Minden egyes vonó húzás, vagy hangszer elvett, s egyben adott valamit hozzám. Hogy segített-e? Nem tudom, de ennél rosszabb már úgy sem lehetne.
 Így maradt a sírás és a hangszer számomra fájdalmat sugárzó hangja.
 Nem hittem, hogy valaha is lesz olyan, hogy én próbálom békíteni a barátait annak az embernek, aki megvert. Nem. Mindig is úgy képzeltem el a találkozást, hogy legalább annyira tönkreteszem az illető életét, mint ő az enyémet.
 Hát... ezek után mondja rám bárki,  hogy egy érzéketlen tuskó vagyok...
  Csak remélni tudom, hogy a többiek meghallgatják... Ha a bandát annyira nem is érdeklem... A csapatnak azt hiszem vagyok annyira fontos, hogy ezzel könnyítsék a helyzetem...
  Leraktam a hangszereket, s óvatosan hallgatóztam kifelé. Nem akartam meghallani még véletlenül se semmit, bár nem tudom, hogy akkor miért hallgatóztam. Óvatosan nyitottam ki az ajtót s indultam volna felfelé, mikor egy alakba ütköztem. Ijedten néztem fel Harry zöld szemeiben, aki hamar levette, hogy sírtam duzzadt arcomból. Intettem neki, hogy maradjon csöndben, majd kikerülve rohantam tovább  szobám magányába, hogy az ágyra vetve magam zokogjak tovább, elcseszett életemen.

Harry

  Nem hiszem el, nem hiszem el! Csak, ne sírjon. Erősebb ő annál. Nem szeretem így látni.
 Muszáj beszélnem Malikkal. Bármennyire is lenézem, hogy megvert egy nőt, még hozzá a barátnőjét, akit mai napig halálosan szeret, egysze.... Hol itt a logika?! MÉG MINDIG SZERETI! KI veri meg azt, akit szeret?
  Mély levegő, majd indulás... Noszogattam magam kifelé, a fiúhoz, aki azóta sem akart elmozdulni a helyéről.
  Csöndben kinyitottam az ajtót, majd leültem mellé.
-Az elejétől a végéig, mindent tudni akarok! -