2013. augusztus 8., csütörtök

1. Fejezet - Négy év leforgása...

    Heey! Szerintem könnyen rájöttök, hogy a részben inkább a Magyarországon töltött négy év van összeszedve, és tudom, hogy nem a legizgalmasabb rész, de nem akarom összecsapni, és ennek ebbe kell lennie szerintem. Azért remélem tetszik mindenkinek :)
  Én... Nem nagyon akarok nyavalyogni a kommentekért, remélem ha jónak találjátok azért majd megdobtok 1-2 vel, csak, hogy tudjam itt vagytok, de lehet csak én vagyok türelmetlen :D Szép napot!
                                                                                                           XoXo Blair <3




2013
jelen


 
  Van úgy, hogy az ember élete során, viszonylag rövid idő alatt, de teljesen kifordul önmagából. Elveszti azt, aki anno volt. Nem mindenesetben probléma, hiszen az élet a változásról szól, ám van egy szint, amit ha valaki átlép, félő, soha nem talál vissza régi mivoltához, nem lesz semmi, ami a múlthoz kötné.
  Melyik a jobb: felejteni vagy nem?
  Hiszen a múlt tesz azzá minket, akik vagyunk, ám a múlt sok olyan dolgot rejthet, amit jobb felejteni.
  Mikor valakinek feltettem ezt a kérdést, azt a választ kaptam, hogy nem felejteni kell, hanem elfogadni a múltat. Kösz… Könnyű azt mondani. Inkább hagytam az egész „elmélkedés” dolgot.
  Az első évem Magyarországon, borzalmas volt. Az első félévben ki sem mozdultam a szobámból, alig ettem, csak a tanulásra koncentráltam. Aztán eljött a nyár, ahol nem volt elég tanulni való, így belevetettem magam az éjszakába.
  Mivel 14 évesen jöttem össze Vele, nem nagyon „ismerkedtem” más srácokkal, és itt nem csak a szexre gondolok… Tőle kaptam az első csókomat is. Nem gondolkodtam azon másnak megfelelek-e, hiszen ő szeretett.
 Így nem kis meglepetés ért mikor láttam, hogy mekkora nagy sikerem van a fiúk körében, már első éjszakázásomtól kezdve, és mivel nem volt semmi olyan, amiért úgy éreztem volna, hogy helytelenül cselekszem, így már azon az estén a szórakozóhely női wc-jében kötöttem ki egy igazán kedvemre való sráccal. Hogy milyen volt? Szar. De gondoltam próba szerencse, hátha másnap találok jobbat.
  Hát így kezdődött igazán az én „átalakulásom”. Cigi pia, néha egy kis fű, és legfőképpen szex, aztán minden megoldva. Vagy is ezt próbáltam magammal elhitetni, hogy így jobb, könnyebben túlteszem magam rajta. Hiszen ki ő, hogy érte siránkozzak? Félholtra vert. Ennyi.
  Most legalább nem én rohangálok mások után. Mindenki engem akar.
  De, amikor évközben is mindennapossá vált, hogy részegen ténfergek haza, Nagyiék új szabályt hoztak: vagy keresek magamnak valami különórát, vagy mehetek vissza Angliába. Iszonyú dühös voltam, hiszen szart sem tudnak az életemről, hogy gondolják, hogy megmondják, mit tegyek?! De nem volt mit tenni, keresnem kellett valamit.
  Lényegében nekik köszönhetem, hogy legalább kívülről nem látszom roncsnak, ugyanis a bulik akkoriban megtették a hatásukat, ám soha nem vallanám be nekik, hogy hálás vagyok érte, hiszen az ilyen apró gesztusok vezetnek a bizalom felé… pff… Igen ez a szó még mindig ugyan azt az szart jelenti, mint anno.
  Hát ezzel a különóra kereséssel bajban voltam. Régen sokat zenéltem, de az is rá emlékeztetett, hiszen az egy olyan közös hobbinknak számított, szóval az felejtős. Valami olyat akartam, ami teljesen távol áll Tőle. Még a matek szakkört is kipróbáltam, de hamar kidobtak, mert részegen mentem be órára. Aztán valami könyvklub, meg valami divathülyeség, is volt, de jesszusom! Az egyikben karót nyeltek, a másikban pedig még a seggem is okosabb az egész bagázsnál!
  Aztán egyik nap, mikor valami parkban sétálgattam, láttam meg egy kis társaságot, akik egy hordozható magnó mellett táncoltak, én meg csak álltam és néztem őket. Ekkor döbbentem rá, hogy ha a zenét vonnám meg magamtól, akkor az életnek is vége… Azt az unalmat nem lennék képes elviselni. Ebből jött az ötlet, ha már nem vagyok képes újra énekelni vagy bármely hangszerhez hozzányúlni, legalább táncolhatnék rájuk.
  Hát így kezdődött az én táncos karrierem. Majdnem a nulláról kellett kezdenem az egészet. Szerencsém volt, hogy eszméletlenül jó ritmus és mozgáskoordinációval rendelkezem. Igen, egoista vagyok, és gyönyörű, nem utolsó sorban jó az ágyban… Hallottam már egypárszor. Visszatérve a tánchoz, két év alatt, belekóstoltam nagyon sok műfajba, így találtunk egymásra a mi kis csapatunkkal. Az életvitelemen annyi változás esett, hogy a bulik hétvégére csúsztak, a tánc pedig heti hét napra bővült, amit nem bántam. Olyankor újra embernek érzem magam, legalább egy kis időre. Ilyenkor talán valahol mélyen még örültem is annak, aki vagyok, mert ez tett a legjobbá, ez segített ilyen rövid idő alatt feljutni a csúcsra. A csapattal ugyanis megnyertük a hip-hop világbajnokságot, ami nagyon nagy szó hiszen a többi csapathoz képest, mi nagyon kevesen vagyunk. Viszont, mi voltunk a legjobban motiváltak: kis országból eleve oda kijutni nagydolog, de ha az sikerül, miért ne nyerhetnénk meg? És sikerült.
   Kiegészítettük egymás hiányosságait, nem volt edzőnk így az egész sokkal „meghittebb” lett. Mindig is kilógtam közülük egy kicsit, keveset beszéltem, bunkó voltam, nem beszéltem magamról. De… Ha valakikkel napi 24 órákat vagy együtt és ugyan az a cél hajt, akkor még is kialakul egyfajta kötődés. Így történ, hogy akarva akaratlanul, de megkedveltem őket, még ha ezt ők nem is tudják, és nem is fogják megtudni ha rajtam múlik, soha.
   Aztán… Aztán jött egy felkérés. Angliából. Egy stúdiónak kellünk, olyannyira, hogy annyit fizetnének nekünk, mint mondjuk Britney-nek egy kisebb koncert után. Jó ez lehet túlzás, de a lényeg, hogy a srácok kapásból igent mondtak rá, én meg csak ültem, és néztem mennyire örülnek ennek. Nem akartam elrontani az örömüket, nekik nem. Mással simán megtenném, de… Na igen, ez az a bizonyos kötődés.
  Nem akartam menni. Mikor felszálltam arra a Magyarországra repülő gépre, az egész hülye országot magam mögött akartam hagyni, erre mit hoz a sors? Hát persze, hogy egy király állást oda! Hiszen ki az a hülye, aki nem örülne ennek! Most vagy egy évvel ez előtt érettségiztünk, - nem vagyunk teljesen egyidősek - abból élhetnénk, amit szeretünk csinálni. Be kell vallanom ez még nekem is tetszett volna, ismétlem, VOLNA, ha ez az egész nem Angliába szól!
  De nem volt mit tenni. Megkértük anyut, hogy intézze, az ottani ügyeket, amíg a többiek megcsináltatják a papírokat a költözéshez. Ezzel csak az volt a baj, hogy a Magyarországon töltött utolsó fél évem kicsit visszaállt olyanná, amilyen az elején volt. A srácok nem értek rá, én megrémültem a helyzettől. Még sem elég fél évre az az egy „reménysugár”, hogy a mi állásunk Londonban és nem Bradfordban van. Hisz egy országon belül vannak.
  Nagyiék papolása újra visszatért arról, hogy ez nem megoldás, bla. bla. bla. Nem volt sok vitánk az első egy év után, én táncoltam, hétköznap hazajártam, a hétvégén pedig mindig valami kamuszart adtam be nekik, bár nem igazán érdekelt, hogy rájönnek-e valójában mit csinálok. Nem, nem akartam őket bántani, de valami még is arra késztetett, hogy egy érzéketlen, bunkó ribancot lásson belőlem a világ, és ez alól ők sem nagyon voltak kivételek, de még így is sokat tűrtek. Egy idő után rájöttek, hogy milyen is lehetett nekem Azt a dolgot átélni, még ha nem is tudják kicsinálta, de ez megkönnyítette, mindhármunk dolgát. Két dolgon azonban teljesen kiakadtak: tetkó és cigi. A cigi úgy derült ki, hogy kiesett a kabátzsebemből, mikor felakasztottam azt. Upsz… Ez van. Megkaptam a hatalmas lecseszést, majd onnantól kezdve nem zavartattam magam, simán előttük is rágyújtottam. A tetkó pedig… Szerintem aranyos történet: a gerincoszlopomat tetováltattam végig japán jelekkel, s mivel az első pát napban kétóránként kenni kell, így megkértem Nagyapát, hogy kenje be nekem. Szép kis balhé volt, de közöltem, hogy nem szedetem le.
  Innen a reptérről ezek az emlékek aranyosnak tűnnek, hiszen ezek után is bármennyire ki voltak akadva, nem dobtak ki. Azért valahol mélyen, hiányozni fognak, de így legalább elmehetnek arra a világkörüli utazásra, amit annyira terveztek, szóval most ők is repülnek. Vagy is ők már elindultak, mi meg várunk.
-Vigyázz London, jövünk!- üvöltött Ben, mire jó pár ember felénk kapta a fejét, ám ők nem zavartattál magukat, Will és Pepe hangos füttyögésbe kezdett.
-Fogjátok már be, különben a gépre sem jutunk fel nem, hogy Londonig! – csillapította őket a mindig higgadt Dan. – És gondolom, ti sem akartok újabb „Csibu hisztinek” a szemtanúi lenni. - Na ez bevált, erre még nekem is eszembe jutott kedves tánctársunk „enyhe” kiakadása.
-Mi van velem? – kapta fel a fejét az említett, mire a négy fiú rémülten nézett össze. Nagyon aranyos lány csak néha… Hát vagy nagyon tud örülni valaminek vagy nagyon hisztizni valamiért. Mindkettőt tapasztaltuk és egyik sem jó élmény.
-Semmi csak… Csak… Csak azt néztük, hogy ki, ki mellé üljön a gépen, és szerintünk B.-vel jársz a legjobban, hiszen ott élt, és… és.. –Willnek nem is kellett folytatnia, Csibu kapásból elveszett ebben a „csodálatos álomban”, amiben holnaptól élni fog és, hogy milyen jó ötlet ez kedves barátunktól… Na kösz… Szememet forgatva, mutattam be Willnek, aki megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
  Ez övön aluli volt.
-Jó utazást Blair! – kacsintott rám Ben.
-Igen, a fülesedet akár kölcsön is adhatnád, úgy sem lesz időd zenét hallgatni. – vigyorgott gonoszul az „ikre”. Semmi rokoni szál nem fűzi őket össze, még csak nem is hasonlítanak, de olyan szinten megértik egymást, plusz ugyanolyan hülyék, hogy megérdemlik ezt a címet. – Tudod, Csibu nagyon a szívére venné, ha te zenét hallgatnál, míg ő hozzád beszél… - drámázott.

  Szememet forgatva kerültem ki és adtam át jegyemet az ellenőrző pultnál. Nagyon, de nagyon hosszú útnak nézünk elébe! Lehunytam a szemem és próbáltam kizárni Csibu eszmefuttatását.