11. Fejezet - "Szeretlek!"

Jó olvasást kívánok, továbbra is kérlek titeket, hogy Chat-en írjatok, nagyon, de nagyon jól estek a múltkori visszajelzések!!

                                                                                     Xx Blair

2 Nappal később

   Teljesen szétcsúsztam, azt sem tudom mi történik velem. "Összejöttem" valami sráccal, nála lakom, de a nevét még most sem tudom. 

  A telefonomat hagytam lemerülni és nem áll szándékomban bármit is kezdeni vele. El akartam tűnni az ismerős arcok elől és ez sikerült is. Belegondolva, hogy egy hete vagyok Londonban és már is tropára ment az életem... Hát ez is csak velem történhet meg.

  "Attól még, hogy egy balfasz szarrá vert 15 éves korodban, igazán tovább élhetnéd az életedet, önsajnálat helyett!"
 Semmit sem tud... Hogy jön ő ahhoz, hogy megítéljen a történet egy darabkája alapján? Ennyit arról, hogy milyen jó ha a bizalmadba fogadsz embereket.... Csak most... És ott volt még Ő is. Barátnője van, egy gyönyörű barátnője, nem mintha én panaszkodhatnék, de az ő barátnője BOLDOG, míg én itt nyavalygok.
  És van még valaki... Mi legyen Tommal? Nagy részt miatta kapcsoltam ki a mobilomat, nem tudnám elviselni a reakcióját, vagy nem tudom... Lehet könnyebb csalódást okoznom neki, mintha megpróbálnám túl tenni magam a dolgokon.
-Haza vinnél pár cuccomért? - fordultam a mellettem fekvő srác felé.
-Ja. - vont vállat, mire felkeltem az ágyban és zuhanyozni mentem.
  Egyáltalán nem volt kedvem ahhoz az izomagyhoz az ágyban, de legalább kinézetre jó és van hol laknom, bár azt is igazán a szexnek köszönhetem, de... Nem lehet minden tökélete igaz?
  Nekem, ez van! Egy ribanc vagyok, egy kurva, akit csak dugásra tartanak. De hát miért is lenne máshogy? Soha nem teszek semmi olyat, amiből rájöhetnének, hogy több vagyok egy pinánál.  Bár szerintem is csak az vagyok.
  Semmi szeretni való nincs bennem, ezzel együtt kell élnem. 

  Tíz perc alatt elkészültem mindennel együtt, a sráctól kértem valami felsőt a nadrágomat meg visszavettem, egyáltalán nem érdekelt, hogy mi van rajtam.
-Indulunk? - nézett rám unottan, mire elindultam a bejárati ajtó felé.
   Nyugi Danwer, senki sem lesz otthon, most dolgoznak!  De nem nagyon sikerült megnyugtatnom magam, továbbra is szaporán ettem a levegőt.
  Beszálltunk a kocsiba, mindketten rágyújtottunk, majd indultunk.  Az út legalább egy háromnegyed óra volt, mert mikor kijöttem a stúdióból direkt a város ellentétes fele felé vettem az irányt.
-Baby, én elmegyek anyagért, majd a Big Ben-él találkozunk, mikor végzünk oké? - nézett rám, mikor leparkoltunk a ház előtt. Nem reagáltam, csak kiszálltam a kocsiból és elindultam a ház felé.
  Nincs itt senki, látod? Nincs egy kocsi se, nyugalom!
  Azzal beléptem az ajtón.

Zayn

-Hol lehet? Hogy lehetsz ilyen gerinctelen aljadék?! Hiszen a barátnőd! - üvöltöttem Will képébe. Teljesen elborutl az agyam, már két napja semmit sem tudni róla, én meg az ideg összeroppanás szélén állok. Azt hittem nincs annál rosszabb, mint, hogy keresztül néz rajtam, de tévedtem: EZ  a legrosszabb. Azt sem tudni, merre van, jól van-e és...

-Zayn nyugi! Igazad van, teljes mértékben, de ezzel nem segítesz! - emelte fel a hangját Tom is. Látszott, hogy próbál nyugodt lenni, de  ő sem aludt az elmúlt időben. - Te meg - itt Willre nézett - Nem merj többet a húgomhoz nyúlni, mert kinyírlak! Hogy volt pofád hozzá?! Főleg úgy, hogy elvileg nem is tudhatnád! Tudod te mit élt át?! - és itt már ő is annyira ki volt, mint én.

  Én sem tudom mit élt át, csak azt, hogy minden szörnyűség okozója én vagyok. Én, én , én, ÉN! Milyen jogon akadok ki a srácra, miközben meg sem közelíti az ő hülyesége az enyémet?!

  Nem vagyok olyan állapotban, hogy racionálisan gondolkodjam, nem, nem NEM VESZÍTHETEM EL ÚJRA! Bár nem is az enyém... Csak azt akarom... Azt szeretném, hogy a közelembe legyen. Olyan nagy kérés ez?!

  Igen, mert semmi jogod ilyet kérni!

  Hogy én, hogy utálom azt a bizonyos belső hangot...

-Sajnálom, én... Dühös voltam és kicsúszott! - tépte a haját kétségbeesetten Will.

-A sajnálatoddal szart sem érünk! - köptem a szavakat.

-Azt hiszed, te jobb vagy nálam? Hagytad elmenni négy éve, mit sem törődve azzal, hogy milyen állapotban van! - vágott vissza.

-Ismételd meg! - mondtam fogcsikorgatva és közelebb léptem.

-Oké, most álljatok le, ennek semmi értelme! - lépett közénk Perrie. - Zayn nyugi, nem lesz semmi baj, előkerül. - próbálkozott, de én kirántottam magam a kezeiből és kimentem cigizni.

 Ez a te hibád Malik! Minden baj okozója te vagy! Ha eltűnnél erről a retkes világról, mindenki dolgát megkönnyítenéd...

-Figyelj... - jött ki Dan és zavart meg öngyilkos gondolataimban - Volt már rá példa, hogy Blair elment volna egy szó nélkül, mindig előkerült... Csak... Csak most lehet kicsit tovább fog tartani. 

  Nem szóltam egy szót sem, de kezembe remegett a cigi az idegességtől.

-Arra gondoltunk, hogy körbejárunk pár helyet a városban, hátha... - érződött, hogy ő sem gondolja, hogy ez eredményes lehet. - És jó lenne, ha itt maradnál, hátha haza jön...

-Mi van?!

-Ilyen állapotban, nem kéne...

-Azt a akarod, hogy maradjak a seggemen, míg ti elmentek keresgélni? Újságot is vettél, hogy lefoglaljam magam?! - üvöltöttem az arcába.

-Haver, kérlek!  - jött ki Tom is - Valakinek muszáj maradnia, te meg nem vagy olyan állapotban, hogy...

-De...

-Nem, Zayn hallgass végig! - vágott közbe - Ennyivel tartozol! - nem tudom, hogy ő ezt pontosan, hogy is értette, de szerintem kicsit máshogy, mint én, bár ezek után - még ha nagyon nehézkesen is - de bólintottam.

-Köszönöm. - mondta, majd besétált.

-Megleszel? - lépett ki Perrie. Nem reagáltam. - Soha senkit nem láttam még ekkora szívvel szeretni, mint téged. - mondta. Nem tudom mit akart ezzel elérni...

-Csak, hogy ez szart sem ér... - morogtam.

-Adj egy kis időt a dolognak.

-Mást nem is nagyon lehet csinálni.

-Igazad van. Akkor mi most megyünk... - adott egy puszit, majd besétált.

  Fogcsikorgatva vágtam neki a kertnek, tudtam, hogy ha a ház közelében maradok, biztos, hogy szétbarmolom az egészet. Mi a szart csináljak?!

  A rendőrség és B. szüleinek, semmit sem mondtunk még el, azzal várni akarunk, hátha lesz valami, de egyre fogyunk az időből. 

-Van már valami? - hívtam fel Perriet.

-Zayn, húsz perce jöttünk el...- hallottam, ahogy egy hatalmasat sóhajt.  Kinyomtam a telefont. 

  Kurva életbe! Elindultam befelé, bár nem tudom, hogy ott mivel lesz jobb a várakozás.

  Bementem a "zene szobába" és csak bámultam magam elé. Annyi emlékem van ezekről a hangszerekről!

  Nem bírtam ott sem sokáig, kijöttem. Elővettem az összeragasztott képet a zsebemből és azt bámultam. Lecsúsztam az előszobába a fal mellé. Ha nem kerül elő, én mindent magam mögött hagyok. Nem tudom, még hogyan, mit, de nem akarok semmit, ami eszembe juttathatja...

 Úr Isten. Már képzelődöm is?

-Blair? - szólítottam meg a lányt, aki a lépcsőn állva egyenesen engem bámult. Teljesen lefagyott, ahogy én is.

  Aztán, egyszerre eszméltünk fel. Ő továbbrohant lefelé, és felpattantam és elálltam a kijárat vezető utat.

-Ne! Ne menj el! - nyúltam felé, de hátralépett.

-Ne érj hozzám! - mondta. A legrosszabb a szemében tükröződő félelem volt. Fél tőlem.

-Nem bántalak! - emeltem fel a kezem kétségbeesetten. - Kérlek!

-Nem bántasz? - hangja tele volt gúnnyal. - Komolyan? Most ezért hálásnak kéne lennem, hogy nem akarsz megint félholtra verni?!

Nem válaszoltam rögtön. Igaza volt, még is mintha öt centis szilánkok állnának a szívembe, minden egyes szavára.

-Én... Sajnálom, csak hallgass meg!

-Engedj el menni! - úgy tett, mintha meg sem hallotta volna az előbbi szavaim.

-Blair kérlek! - könyörögtem, már szinte sírva. - Mindenki aggódik miattad! - próbálkoztam mással.

-Engedj. El. - tagolta.

-Tom, Dan, Csibu, Ben, Pepe, Harry - amit én személy szerinte nem tudok, hogy lettek jóban, de úgy tűnik, vele még beszélgetett is rendesen a lány - Még Will is!  A srácok is, Perrie...

-A csajod aggódik az exedért? Milyen megható... - miért nem képes mellőzni a gúnyt?

-Ő nem...

-Nem vagyok rá kíváncsi, csak el akarok menni! - azt hiszem, jó felé haladok, mert kezd kétségbeesett lenni.

-És én is. - tettem hozzá a listához, nem foglalkozva előbbi kijelentésével. - arcáról egy pillanatra eltűnt az egész maszk, csak Ő maradt ott, teljesen védtelenül. Fájdalom, kétségbeesés, szeretet...

  Aztán, már vissza is tért az üres tekintet.

-Elmegyek. Most. - azzal elindult felém, hogy majd kikerül.

 A következő percben olyan történt, amire én sem számítottam. Elkaptam karját, háttal a falhoz nyomtam, majd amennyire csak tudtam hozzásimultam. Szükségem van rá.

-Szeretlek! - bukott ki belőlem, idiótán.

  Mi van? Zayn, ez szánalmas volt! Mi a szart akartam ezzel elérni?!

  Először a pánik, utána a megrökönyödést olvastam ki azokból a hatalmas szemekből.

  Nem tudom mennyi ideig állhattunk ott egymás pillantásába merülve. Aztán éles fájdalmat éreztem a lábam között, minek hatására összerogytam és elengedtem őt.

  Szapora léptekkel az ajtóhoz sétál, kinyitotta azt, majd visszafordult egy pillanatra.

-Mint látod, nincs semmi bajom. Hagyjatok békén, majd jelentkezem. - azzal kilépett.

  Már nem is éreztem már fizikai fájdalmat.

  Itt hagyott...

  Kiszolgáltattam magam, teljesen, de nem érdekelte...

  Ezt megérdemeltem...