40. Fejezet - '...még mindig szereted...'

Hááát sziasztok... Ez a rész... Hát nem is tudom mit mondjak, de ez jött most. Valahogy hasonlóan szarul érzem magam, na jó nem ennyire, de még is és... Ez jött most. Remélem azért tetszeni fog!!
  Tudom, hogy Harryvel kell írnom mert őt szavaztátok meg, de az én elképzelésemben ehhez még várnotok kell egy pár részt...
  Kérlek kérlek írjatok nekem valamit, most igazán jól esnének!! :)))
  Annyira édesek vagytok így is, hogy annyit írtok, köszönöm!!
 
   Joo Olvasást!

                                 Xx Blair

  Az utóbbi négy évben, mindenben csak azt néztem, hogyan lenne a legegyszerűbb, vagy hogy lehetne a leggyorsabban végire hajtani az adott dolgot. Mindenben a hasznot kerestem. Talán három... nem inkább kettő olyan dolog van,  ami miatt azt mondanám, hogy megérte visszaköltöznöm Magyarországra: a futás és a tánc. A szexet nem vehetem ebbe a sorba, hiszen az... Nem teljesen olyan dolog, amit azért csináltam, hogy jó legyen. Ez csak.. Egy olyan megszokás arra, hogy egy kis időre feledtessenek velem, bár ez nem mindig jött össze.
  Ez volt a pakolással is, ha utaztam. Én készültem el mindig a leghamarabb. Erre most itt állok a a lakosztályi szobám kellős közepén, s nem látom, hogyan is kellene nekikezdenem. Olyan a rumli körülöttem, mintha a fejemben lévő katyvaszt vetíteném ki a helyiségre.
  Nem találom a megoldást.
  Hülye vagy Danwer, mit elmélkedsz itt ekkora szarságokról! Mintha valami rossz nyálas könyvet olvasnék... Brr...
  Összekapkodtam a cuccokat, és még ha nem is lett olyan rendezett, mint általában a csomagolás, legalább végeztem vele.
  Most menjek a többiek után? Ki van zárva!
  Aludnom kéne... Kit áltatok, ez esélytelen!
  Így maradt Tom. Kikerestem a számát a telefonból, majd megcsörgettem. Foggalmam sincs ott hány óra, nem is érdekelt, ő is hívott engem már éjszaka, hát ez van.
-Hugiiii! - éreztem hangján, hogy vigyorog.
-Ugye ezt ne kezdjem el én is a 'bátyám' szóval? - somolyogtam. Jó volt hallani a hangját. Valahogy, egy kis időre de elfeledteti velem ezt az egész szart, ami körülöttem folyik.
-Na mesélj. - sóhajt.
-Mit? - éretlenkedtem.
-Tudom, hogy van valami..
-Nem tudom mire gondo...
-Mondjuk Zayn szülinapja.  - jelentette ki.
-Honnan tudod? - bukott ki hirtelen a meggondolatlan kérdés.
-Lebuktál! - éreztem, hogy még jobban vigyorog én meg átkoztam magamat, hogy bedőltem ennek a régi szar trükknek.
-Miért pont ezt kérdezted? - hangom beletörődő volt.
-Mivel tegnap volt, a te hangod  meg olyan, mint valami... Nem találok semmi vicces hasonlatod, szóval inkább mondjad. - lökte könnyedén, mire a szememet forgattam.
-Kiment az éjszaka közepén egyedül, bebaszott, és engem a pultos srác hívott fel, hogy menjek el érte, mert folyamatosan a nevemet hajtogatta, így Dannel elmentünk, összekapartuk valahogy, nem akart elengedni egész este, így... Kénytelen voltam vele aludni... - hadartam el minél gyorsabban. - Tom, én ilyet még soha nem láttam! - hangom kétségbeesett volt - Komolyan, ahogy egy pillanatra elengedtem, üvöltözni kezdett, hogy ne hagyjam el! Tudod, hogy ha simán csak arról lenne szó, hogy a hisztit csinálja kapásból ott hagytam volna, de... Nem ment! Ez nem olyan volt, ő... Teljesen kész volt! - soroltam és éreztem, hogy könnyek lepik el a szemem. Mi történik velem?! Vissza akarom kapni, a bunkó paraszt énemet!
-Csss... Blair, nyugodj meg, semmi baj, ne sírj... - próbált nyugtatni telefonon keresztül, több kevesebb sikerrel. Kellett pár perc mire végre normálisan tudtam lélegezni, de testvérem megvárta. - Oké vagy? - hangja lány volt.
-Oké vagyok. - mosolyogva bólogattam, holott tudtam, hogy nem láthatja. - Most jön az okfejtés?
-Most jön az okfejtés. - ismételt engem - Vagy is először kérdések. Miért nem a fiúk mentek, vagy nekik szóltál?
-Mert... Gondoltam, ha engem hív, akkor nem szeretné, hogy ők tudjanak róla, és így..
-Nem lehet, hogy azért téged hívott, mert részeg volt és kitörtek belőle azok a dolgok, amiket józanul próbál elfojtani? - és igen, kimondta azt, amit gondolok. Ez az, amit valahogy nem akartam hallani, de tudhattam volna, hogy ez lesz...
  Becseszted Danwer!
-Nem tudom... - morogtam.
-Aggódtál? - lépett a következőre.
-Tom én...
-Aggódtál? - érződött, hogy nem fogad el magyarázkodást, a választ akarja.
-Azt hiszem... Azt hiszem.. - próbáltam valami értelmeset kitalálni, de leblokkoltam.
-Ezt igennek veszem. - vágott közbe - Na most jön az okfejtés - erre a szememet forgattam. Hihetetlen, hogy ezt a helyzetet is képes így kezelni! - Vagy is még nem! Hogy aludtatok?
-Hogy aludtunk volna? - jöttem zavarba, s irultam pirultam erre.
-Háát, ha folyamatosan téged szorongatott, gondolom egy ágyban és elég közel...
-Mire célzol? - szűrtem ki a kérdést.
-Várj még... Mennyit aludtál?
-Keveset.
-Általánosságban hányszor kelsz fel éjszaka, ha sikerül egyáltalán elaludnod?
-Nem tudom, sokszor, de..
- És most hányszor keltél fel? - bombázott tovább, én meg egyre jobban zavarodtam össze.
-Egyszer se, de...
-Blair, nem is értem mit nem értesz ezen a helyzeten. - hangja lágyabb lett.
-Ezzel nem segítesz.. - morogtam mérgesen. Egyre jobban bánom ezt a beszélgetést...
-Akkor jöhet az okfejtés, most már igazán. - tért vissza tárgyilagoshoz. - Ugye bár azzal tisztában van, hogy szerelmes beléd.
-Én ne...
-Ne szabadkozz azt mond, amit érzel! - utasított.
-Igen. - vágtam rá dühösebben. Felbaszott ez a stílusa. Amúgy meg ezt Zayn mondta nekem szóval..
-És te paraszt vagy vele.
-Azért nem mindig... - próbáltam védeni magam.
-De általában így van. - mondta simán, amire már nem is akartam válaszolni. - Na most, mivel részeg volt, elmúltak az azzal kapcsolatos gátlásai, hogy tekintettel legyen arra, mennyi basztatást visel még el tőled, nem Blair ez így van, ne vágj közbe! És sokkal jobban ki tudta mutatni azt, amit legszívesebben tenne, vagy éppen éreztetne veled, vagy is a törődést.
-Oké, de ez még nem válasz! - miért kínzom magam a folytatással?
-Nem is fejeztem még be, most jössz te.
-Én? - ajjaj ettől féltem.
-Te. - ismételte - Azzal, hogy te az éjszaka közepén rohantál érte és ezt megtetted, csak egy dolgot bizonyít. - folytatta, mint valami pszichológus.
-Azt a rész, kihagytam, hogy 1000 dollárom ment kb rá arra, hogy észrevétlen maradjon az eset, és siessünk is.. - igen tisztában vagyok vele, hogy kurva sok pénz, de úgy éreztem nincs időm nekiállni válogatni ott a bakókat.
-Azért nem mondtad, mert nem érezted fontosnak. De ez iy csak jobban bizonyítja azt a tényt, hogy...
-Thomas ne merd kimondani! - jöttem rá arra, hogy mit akar.
-Hogy még mindig szereted, vagy ha nem is igaz ez így teljesen, akkor úgy mondom: Elérte, hogy újra belészeress. - és kimondta...
  Lefagytam. Köpni nyelni nem tudtam, még senki nem vágta ezt így az arcomba...
-NEEM! - hallottam valami nagyon durva sikolyt, majd a telefonom a szoba másik végébe repült, a falnak, hogy onnan aztán aksik és SIM nélkül érjen földet.
  Csak akkor döbbentem rá, hogy az a hang én voltam. Kezdek megőrülni...  Itt térdelek a szoba közepén és.. Bőgök... Ezt már nem is lehet annak hívni...
-Blair! Hallottam, hogy sikítasz és... Úristen jól vagy?! - jött beljebb a hang tulajdonosa, mikor meglátott a föld közepén kuporogva, magamon kívül.
  Odajött, majd két kezet éreztem a vállamon, ahogy próbálnak segíteni felállni, de nem bírtam elviselni azokat a kezeket magamon. A következő pillanatban, bár kiegyenesedve bámultam rá könnyes szemeimen keresztül.
-Ne érj hozzám! Soha, de soha többé ne merj hozzám érni! - a kétségbeesés hirtelen átváltott dühre. Hihetetlen dühös voltam, nem is tudtam vele mit kezdeni, egész testemben remegtem.
-Én csak se... - kezdett volna szabadkozni, de nem hagytam, hogy végig mondja.
-A te hibád. Minden a te hibád! Tönkretetted az életemet! Ezt akartad?! Hogy ilyennek láss?! Mert akkor gratulálok sikerült! Megtörtet a a nagy érzéketlen Blair Danwert! Kétszer is sikerült teljesen tönkretenned! Utállak! Teljes szívemből gyűlöllek! Tudod te milyen volt nekem, ha?! A nagy szart! A saját családomat nem bírom közel engedni magamhoz amiatt, amit tettél... Menj ki a szobából, most! - mutattam remegő kézzel az ajtó felé, s egyenesen belenéztem a döbbent barna szemekbe. Megleptem ezzel a kitöréssel, legalább annyira, mint magamat.
  Tom volt az egyetlen, aki  látott már ehhez hasonló hisztérikus állapotban, most meg... Pont ő van itt, aki ezt az egészet okozta.
  Nem tudom miért pont most jött ki ennyire, de nem is érdekelt. Csak minél előbb kint akarom látni a szobából.
-Most! - üvöltöttem már megint hisztérikusan rá, mire valamennyire felébredt és elkezdett kifelé andalogni, de az ajtóban még visszafordult.
-Én tényleg saj...
-Most! - üvöltöttem újra teli torokból, s könnyeim újra megindultak. Ahogy kilépett, odarohantam az ajtóhoz és teljes erővel bevágtam.
-Bazmeg! - üvöltöttem és a hajamat téptem. Nem akartam újra érezni ezt a fájdalmat, most még is ott volt. Ki akartam tépni, véget akartam vetni ennek az egésznek, de...

  Csak távolról hallom, kopognak. És... szólongatnak, de nem tudok felállni.
  Csak a semmi. A nagy semmi, de még is minden.
  Üresnek érzem magam még is fáj. Jó nekem ez? Hogy őt bántom? Már kérdeztem magamtól a válaszom azóta is nem.
  De egyszerűen nem hagyja a jellemem, hogy más legyek. ÉN vagyok aki a saját útjában áll. De ezt érzem megoldásnak.
  Újabb kopogások, már valamennyivel tisztábban, de a nevemen kívül még most sem hallom ki teljesen tisztán mit mond.
  Aztán, mintha kihúzták volna a füldugót tértem magamhoz. Hirtelen megláttam azt, amit órák óta bámulok, majdhogynem pislogás nélkül, vagy is a szekrény lábát.
  Igen, a föld közepén roskadtam össze és mozdulni sem tudtam. Már jó ideje nem sírtam, nem mozdultam, csak feküdtem az oldalamon és...
  Igazából fogalmam sincs mit csinálhattam az elmúlt pár órában, de az biztos, hogy pocsékul festhettem bár nem különösebben izgatott.
  Azt hiszem, most fogtam fel igazán azt, mit már négy éve kellett volna és most nem a  fizikai fájdalmakra gondolok, hanem arra, hogy bánt velem a szerelmem.
  Ez most nekem egy baszott nagy szerelmi csalódás.
-Blair! Blair, hallasz? Indulunk! Minden rendben? - jött az egyre hangosabb dörömbölés. Nem tudom mennyi ideje állhatott ott az illető, de nem tűnt túlságosan nyugodtnak.
-Igen. - hallottam meg saját hangom árnyékát... Se. Szörnyű volt, mint valami 70 éve dohányzó, pasi! - Öhm... Igen! - válaszoltam erősebben, majd feltornáztam magam álló helyzetbe. - Öt perc! - gyorsan a fürdőbe mentem, majd élettelen mozdulatokkal kezdtem el szemeimet megmosni. Arcom dagadt volt, hajam össze vissza, de nem volt bennem annyi, hogy bármelyiket is úgy igazán helyre hozzam. Hajamat felgumiztam, szememet meg napszemcsivel fedtem el, ám remegésemmel nem tudtam mit kezdeni. felkaptam kis táskám és kabátom, majd nem is foglalkozva azzal, hogy mi is van rajtam, indultam el kifelé a bőröndömet magam után húzva.
-Minden rendben? - támadott le Harry, aki az ajtóm előtt várt rám.
-Nem. - mondtam érzelemmentes hangon, majd elsétáltam mellette.
-Hagyjalak? - én válaszul csak bólintottam. Direkt nem néztem körbe, nem akartam látni kik vannak ott és kik nem de éreztem a tekintetüket magamon. A napszemüveg számomra is érthetetlen lenne egy ilyen borús napon, de senki nem szólt semmi.
  Lassan lecaplattam a kocsihoz, amibe a cuccokat raktuk, majd rágyújtottam és csak néztem ki továbbra is a fejemből.  Nagyon nem fogtam mi is történik körülöttem. A ciginek egyszer csak vége lett én meg nem szándékoztam még egyre rágyújtani.
  Valami körbeölelte a lábam én meg összerezzentem a hirtelen jött érintésre. Lenéztem s Lux volt ott. A kicsi Lux. Felém nyújtózott, hogy vegyem fel én meg automatikusan tettem, amit kért. Egy ideig csak nézett, majd kicsiny ujjaival megsimogatta arcom, hogy aztán fejét a vállamra döntse. Ez volt az ő kis ártatlan gesztusa arra, hogy ne legyek szomorú.
  Innentől kezdve a repülőtérig őt szorongattam s nem úgy tűnt, mint aki el szeretne tőlem menni, majd a repülőn beszállás után az én ölembe nyomta el az álom. Ő volt az én mentsváram, senkivel nem beszéltem, senkire sem néztem, csak rá. Rá, aki még nem követett el semmi hibát, aki előtt még ott az egész élet és csak reménykedni tudok benne, hogy ő nem követi el azokat a szörnyű hibákat, mint én.